Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)

Nem a magyarságunkban, csak emberekben csalódtunk

Bizony nagyot csalódtunk, de nem a magyarságunkban. Nem csalódhat az ember abban, aminek született, csupán emberekben. Amikor egy román megkockáztatta azt a megjegyzést, hogy „kellett ez önöknek", apám hidegen ennyit válaszolt: „A gondjainkat magunk között szoktuk megbeszélni."

Emlékszem az első szomorú karácsonyra. Gazdagok sohasem voltunk, de a nyomort sem ismertük. Erre a legnagyobb ünnepre pedig a szélesebb család külön is összeszedte az erejét. Bőséget teremtettek ételben, ajándékban. Az ital még a férfiak között is ismeretlen fogalom volt. Most, délután négykor még az árva karácsonyfán és kevés szaloncukron kívül semmink sem volt. Aztán bejelentés nélkül váratlanul beállított Kolozsvárról Jóska bátyám ajándékokkal megrakodva, és a gondok ellenére mégiscsak szép lett legalább ez az egy este.

Apropó: Jóska bátyám a talpára esett. Amikor kijött Fehérvárról, eleinte hiába kilincselt állásért. Végül egy katonai parancsnokságon kifakadt::- Mégiscsak szégyen, hogy Tihanyi ezredes unokaöccse képtelen elhelyezkedni Magyarországon.- Kicsoda?!

És a hivatalos hang rögtön közvetlenre váltott. Kiderült, hogy az illető az első világháborúban az ezredében szolgált. Néhány telefon, és nagybátyám még aznap kapott a képzettségének megfelelő civil állást.

Természetesen örültünk neki. Meg is érdemelte, tehetséges szakember volt, ezt számos találmánya is bizonyította. Maga a jelenség azonban, hogy munkához egy véletlen hozta kapcsolat segítette, inkább elszomorító. Bizonyítéka annak az egyébként közismert ténynek, hogy amit Romániában baksissal, azt Magyarországon protekcióval lehetett csak elérni. Ezt a „haladó hagyományt" egyébként később is sikerült minden rendszerváltozáson átmenteni. Sőt, annyiban még „tökéletesítették" is, hogy 1948 után hosszú időre a szakértelmet is törölték a követelmények közül.

Lejött Budapestről anyám idősebb bátyja, Toncsi bácsi is. Több mint egy évtizeden keresztül nem tudott a szakmájában elhelyezkedni. Most neki is jutott mérnöki munka a Szamos szabályozásánál. Mindketten apám bátyjánál, Zolti bácsinál laktak, aki kis-közepes vállalkozóként elég jó módban élt.

így aztán kétféle nagybátyáim egész kedélyes közösséget alkottak. Egyik alkalommal Zolti bátyámat már napok óta bosszantotta a felesége, s végül sikerült túlfeszítenie a húrt. Amikor meglátta, hogy a férje vérbe borult szemmel egyetlen csapással összetört egy kisebb asztalt, a két másik nagybátyámhoz menekült:- Zolti agyonüt, védjetek meg!

46