Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)

A vándorlás kezdete

Még világosban értük el a feleki hegyet, áthajtottunk a falun, s egyszer csak fenn voltunk a csúcson. Hirtelen kitárult Kolozsvár panorámája. Zolti bátyámékhoz mindig vonaton utaztunk, annak pályája pedig alagúton vezet. Innen fentről először láttam a várost. Azt a látványt, amíg élek, soha nem felejtem el. Gyönyörű volt Kolozsvár, de az még csodálatosabb, hogy az már Magyarország.

A határ nem a csúcson volt, hanem valamivel lejjebb a szerpentin úton. Olyan mélyen vésődött a kép az emlékezetembe, hogy még ma is meg tudnám jelölni a helyét. Vajon véletlen volt a határ ilyetén kijelölése, vagy az ellentétek élezésének egyik rafinált kis fogása? Csak hadd tüzelje az elvesztett város látványa a románokat, s ha úgy tartja kedvük, tüzérséggel - akár közvetlen irányzással is - kényelmesen belelőhessenek az akkor még túlnyomórészt magyarlakta erdélyi fővárosba, és fordítva, érezzék a magyarok is állandóan fenyegetve magukat a hegytetőről ...?

A határ mindkét oldalán hosszú teherautósor, s mi az innensőnek a végére sorolhattunk be, ami órákig tartó várakozást ígért. Az első kérdésem: hol vannak a magyar katonák? A két hadsereg - legalábbis a legénység - egyenruhájának színe és szabása között nem volt olyan nagy a különbség, hogy ekkora távolságból gyakorlatlan gyerekszem meg tudta volna különböztetni. A sapkájuk valóban jellegzetes különbsége (a románoké kétcsúcsos volt) is csak közelebbről tűnt fel.

Nem voltam képes nyugton maradni, kézen fogtam az öcsémet, előrementünk, és a másik oldalon megláttuk apámat.- Apja! Kiáltott Zoli és már odaát is volt. Engedték, engem azonban már megállított egy román tiszt nagyobb gyerek esetleg átvihet valamit, ami tilos. A senkiföldjét - lehetett talán egy méter széles -lefektetett lécek jelezték. Odaálltam közvetlenül a határ mellé, és megbűvölten néztem, mint egy hadistent a túlsó oldalon álló magyar tisztet. Annyira bámultam, hogy végül apám kénytelen volt elnézését kérni „de hát most lát a gyerek először magyar katonát." Nos ezt leereszkedő mosollyal meg bocsátotta, hanem aztán diskurálni kezdett a szemben álló románnal a következőképpen:- Ugye szép Kolozsvár?- Igen, de mi tettük széppé.- Nos, akkor szépítsék meg Tordát is, mert azt is megnézzük.

Gyerek voltam, naiv és rajongó, akkor meg sem tudtam fogalmazni, mi váltotta ki az ellenérzésemet, de máig szó szerint emlékszem rá, s ez azt bizonyítja, hogy az erkölcsi érzékemet zavarta. Igen, ma már tudom: ellenségek szerzéséhez, és azok oktalan ingerléséhez kitűnően értettünk.

39