Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)

Nyelvi nehézségek

íme egy ilyen: A hivatalából időnként olyan falvakba is ki kellett mennie, ahová semmiféle jármű nem járt. Kénytelen volt télen is erdőn keresztül lovon menni. Fegyvere nem volt, magyarnak nem lehetett. Egyszer csak a ló nyugtalankodni kezdett. Bár gyerekkora óta jól lovagolt, alig tudott megmaradni a hátán. Aztán meghallotta egy farkas jellegzetes hívó hangját, és különböző irányokból jött rá a válasz is. Keményen fogta a már nagyon hánykolódó lovat, s közben méregette a fákat melyikre lehet gyorsan felkapaszkodni. Szerencsére mielőtt a falka összeállt volna, beért a biztonságot jelentő faluba. Ott kevésbé veszélyes, de annál szomorúbb meglepetés érte. Mindenkinek magyar neve volt, de senki sem tudott magyarul. Hogy alakulhatott ez ki? Isten háta mögötti faluba magyar pap nem kívánkozott, átengedték a terepet a román pópának. Hol volt a magyar állam, hogy megteremtse a létfeltételeit egy magyar tanítónak, hol voltak a magyar egyházak püspökei, miért nem rendeltek oda egy katolikus vagy református papot?

1938-ban az utolsó békeévben megszületett első testvérem, Zoli öcsém. Megismétlődött a hét évvel korábbi jelenet, apám őt is katolikusnak ke- reszteltette. Koromfekete szemű, aranyszőke hajú, kedvesen barátságos apróság volt. Rögtön még az idegeneknek is kedvencévé vált. Apám pedig érdekes átalakuláson ment át. Korábban engem nem nagyon kényeztetett. Amikor egyszer néhány hónapos koromban anyám arra kérte, hogy ringasson kicsit, mert ő már belefáradt, apám elhárította, mondván „az én részemet nyugodtan bőgje". Most viszont, ha Zoli éjszaka felsírt, ő volt az első, aki aggódva ugrott ki az ágyból, mert „jaj, mi baja lehet a gyereknek?" Magamon is tapasztaltam később: a férfiaknak kor kell ahhoz, hogy a gyerek ne nyűg, hanem öröm legyen számukra. Nekem persze eleinte az új jövevényből csak a ringatás terhes feladata jutott. De négy-öt év elég volt ahhoz, hogy rendkívül értelmes öcsémmel elválaszthatatlanok legyünk.

Addig azonban történt egy és más. Amikor az első elemi első félévének eredményével, tiszta tízes bizonyítvánnyal - Romániában a tízes volt a legjobb jegy - mentem haza, apám jutalmul elvitt a cukrászdába. Kérhettem, amit és amennyit akartam. Miután számos finomsággal jelig ettem magam, kaptam még egy csomag krémesbélest, hogy azt vigyem haza anyámnak. Ezzel elváltunk. Hazafelé egy pajtásom fejbekö- szöntött egy hógolyóval. Természetesen ezt az „üdvözletét" meg akartam torolni, de csomaggal a kézben nehéz lett volna. Jancsi barátom lovagiasan felajánlotta, hogy teremtsünk esélyegyenlőséget. Technikai megoldásként a csomagot a mellemre tette és rágombolta a kabátomat. Egyszer ugyan alul kicsúszott, meg is botlottam benne, de visszaraktuk.

32