Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)

Nyelvi nehézségek

fél arca megbénult. Közben az asszisztensének magyarázott. Többek között latinul azt mondta, hogy az orvostudomány jelenlegi állása sze­rint érthetetlen, hogy még él. Csakhogy a műtétet életkora miatt nem altatásban végezték és nagyapám tudott latinul. így mindent értett és megköszönte a felvilágosítást. Nagyapám még hosszú évekig élt, a da­ganat az agya felé, a szeme mögé terjeszkedett. Rettenetes sokat szen­vedett, végül a tüdejére ment. Éppen náluk voltam, amikor az orvos kijött a szobából, ahol kezelte. A következő mondatot hallottam: „meg­menteni nem tudom, de a szenvedéstől meg lehet szabadítani." Akkor még nem értettem, hogy ez mit jelent. Akkor kezdték el morfiummal ke­zelni. Ez 1939-ben történt. Szinte hihetetlen, hogy még három évet élt. Nyelvi nehézségek Egyszer anyám elég óvatlanul valamilyen üzenettel elküldött apám­hoz a hivatalba. Még ott voltam, amikor bejött a szobájába az egyik kollégája, és románul kérdezett tőlem valamit. Apám villámgyorsan közbeavatkozott. Felelt helyettem, engem pedig azonnal hazaküldött. Otthon meglehetősen idegesen megtiltotta anyámnak, hogy még egy­szer a hivatalába engedjen. „Az állásomba kerülhet, ha kiderül, hogy nem tud románul. így is példálóznak eleget, változtassam meg a nevem, adjam a fiam román iskolába, és minden út nyitva lesz az érvényesülésem előtt." Tulajdonképpen valóban abszurd dolog volt, hogy valaki Romániá­ban, ráadásul egy román többségű városban az állam nyelvét nem ismer­ve nőjön fel. Ennek magyarázata: Mi a ránk kényszerített békeszerződés következményeit mindenestől végletesen elutasítottuk. Vagy Magyaror­szág tér vissza, vagy mi megyünk oda. Egyébként nem is lett volna olyan egyszerű megtanulnom. Romá­nokkal egyáltalán nem érintkeztünk, csak magyar könyvet és újságot olvastunk és a budapesti rádiót hallgattuk. A családban, apámat kivé­ve, senki sem beszélt jól románul (még Panni sem), ő pedig sem pe­dagógus, sem a román nyelv igehirdetője nem volt. Román iskolában pedig vesszőfutás lett volna az életem. Arról már nem is beszélve, hogy a magyarok kiközösítettek volna. Különben is, mire 1938-ban iskolás korba kerültem (Romániában csak hét évet betöltve lehetett iskolába iratkozni) már távolról morajlott a nagy világrengés. Egyre nyilvánva­lóbbá vált, hogy közeledik az újabb nagy háború. A családban, apámon kívül mindenki optimistán ítélte meg a kilátásokat. 29

Next

/
Thumbnails
Contents