Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)

1956

Egyéni Elődöntőbe. Itt is gyilkos küzdelem alakult ki. Az utolsó fordulóban az ellenfelemnek, dr. Érdy Bélának elég lett volna a továbbjutáshoz a döntetlen. Arra építettem, hogy kerülni fog minden kockázatot. Ezért sötéttel is nagyon éles megnyitást választottam. Bejött, addig tért ki az esetleg nyerő, de kétélű változatok elől, amíg bajba került és nyertem.

Diplomamunkám elfogadása után mehettem a végszigorlatra. Ez három egymást követő részből állt. Először meg kellett védeni a szak- dolgozatom téziseit. Aztán elektrokémiai tételekből kellett vizsgázni. A harmadik menetben pedig kérdezhettek bármit az öt év anyagából. Ez utóbbi azonban nem volt olyan félelmes, mint ahogyan hangzik, csak a lényegesebb összefüggésekre voltak kíváncsiak, részletkérdésekbe nem mentek. Mivel sikerült vennem ezt az utolsó akadályt, okleveles vegyészmérnökként fejeztem be egy időre a tanulást.

Akkor hát mehetek dolgozni. De hová? Abban az időben egy bizottság helyezte el a friss diplomásokat. Volt ennek előnye is, senki sem maradt állásnélküli, viszont válogatni sem lehetett a gyönyörök közül. Szerettem volna a fővárosba kerülni, már csak a sakk miatt is, de minden tiltakozásom ellenére az Inotai Alumíniumkohóba helyeztek „eszi nem eszi, nem kap mást" alapon. Kemény csapás volt. Akkor az erős sakkszakosztályok, és velük csaknem a teljes magyar élmezőny, akiktől tanulni lehetett, Budapesten koncentrálódott. Nagy önfegyelemre volt szükségem, hogy néhány gorombasággal egészen el ne ássam magamat.

Ahogy mérnökborjúként beléptem a gyárba, hamarosan tapasztaltam, hogy az idehelyezésemnek nemcsak sakkban látom kárát. Négyen jöttünk az évfolyamból Inotára, hárman elégséges, én jeles diplomával. Még jószerével köszönni sem jutott időnk, őket havi 1400 Ft-os fizetéssel, engem 1100 Ft-tal alkalmaztak. Később megtudtam ennek okát is. Volt egy rendelkezés, miszerint a szakérettségisek diplomásként nem kereshetnek kevesebbet annál, amennyit eredeti szakmájukban kapnának. Nyilván a vállalat csődbe jutott volna, ha nekem is megadnak annyit, mint nekik. Vagy inkább arról volt szó, hogy naponta éreztetni kellett velünk, hogy másodrangú állampolgárok vagyunk. Még kirívóbb volt a különbségtétel keresetünket a munkásokéval összehasonlítva. Velem együtt felvételizett egy húsz éves parasztfiú. Együtt mentünk végig a bürokrácián, az orvosi vizsgálaton, s közben beszélgettünk is. Elmondta, hogy ő azért jött egy évre a gyárba, mert egy tehenet akarnak venni. Engem beosztottak segédművezetőnek, s mit ad Isten, ő is oda került betanított munkásnak egy jól teljesítő brigádba havi 3000 Ft átlagkeresettel. Az akkor egy vagyonnak számított, reálértékét nyugdíjazásomig sem

134