Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)

Katonásdi

a nemzetek rangsorában a harmadik helyet. Utoljára a berlini olimpián voltunk harmadikok az éremtáblázaton. De akkor nem volt aranycsapatunk. A sport volt most az egyetlen, amiben a „bűnös nemzetnek" megengedték, hogy vigasztalódást találjon. Később rájöttek, hogy ez sem jár nekünk, ez is „nacionalizmust" szülhet, és fokozatosan tönkretették a legnépszerűbbet, a labdarúgást.

Karamella-lázadásként került be a hadtörténelmünkbe a következő eset. A három alakulat között állandósultak a súrlódások. Ezért kiadtak egy meggondolatlan parancsot, miszerint az összeütközések színhelyére, a kantinba az egyetemisták csak este hét és hét óra húsz perc között mehetnek. A századunk aznap valamilyen büntetés miatt rendkívüli krumplipucolásra volt vezényelve. Hét órakor mindenki letette a kést és a krumplit. Valaki sorakozót vezényelt. A „Szerelvényt igazíts!" vezényszóra többen leguggoltak és a nadrágjukban találtak igazítani valót, majd zárt alakzatban felvonultunk a kantinba. Hiába ordítottak a gh-s tisztek, hogy „Vissza!", masírozott a század tovább a kantinig, és mindenki vásárolt húsz fillérért karamellát. No, majd csinálunk itt fegyelmet. Takarodó után idegen tiszt vezetésével alaki kiképzést kaptunk. Volt egy órán keresztül „Jobbra át!, Visszakozz!, Balra át!, Díszlépést!, Repülő!, Feküdj!"Amikor már úgy vélte, hogy megtörtünk, „nótát!" vezényelt. Egy anonim hang a sorból: „A hadnagy elvtárs nótáját!" „Megismerni a kanászt..." Üvöltés: „Nóta állj!" Másnap vizsgálat a HM-ből. Sorakoztattak, velünk szemben még géppuskát is felállítottak. A szervezőt keresték, de a század hallgatott. Végül valamilyen szinten akadt egy parancsnok, aki véget vetett a bolhából csinált elefántnak.

A gyöngyélet vége felé jártunk, s sok trágár nóta között teli torokból énekeltük, hogy „Mához egy hétre már nem leszek itt", amikor nagy rémület támadt. Riadókészültséget rendeltek el, mert valamilyen nézeteltérés támadt Titóval. Hájfej Matyi nyilván megtudta Moszkvából, hogy ő most nagyon haragszik a „láncos kutyára". Elterjedt, hogy megyünk a déli határra. Megrémültünk. No, nem a háborútól, a Bácskát szívesen visszavettük volna a szerbektől. Csak attól féltünk, hogy tanulás helyett maradunk angyalbőrben. A tisztjeink is be voltak rezonálva, aminek jele, hogy amikor a készültséget lefújták, egyikük, mivel éppen én voltam a közelében, megölelt. Mehettünk tehát újra tanulni.

122