Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)

Az államosítás

mezején, a Séd völgyében sétálni. Egy ujjal sem nyúltam hozzá, úgy néz­tem rá, mint egy szentképre, ő reálisabban gondolt a teendőkre. Egy idő múlva közölte, hogy befejeztük, mással fog járni, mondta is kivel. Nem értettem, az illető testileg, szellemileg egyaránt tökéletesen jelentéktelen volt. De mit tehettem, könyörögni nem volt szokásom, tudomásul vet­tem, hogy vesztettem. Evekkel később, amikorra már megtaláltam én is a gólrúgó cipőmet, ismét találkoztuk, s akkor megkérdeztem, hogy mivel volt különb nálam, akire lecserélt. A válasza: „Aki egy fél évig jár a zöldbe egy lánnyal, és még csak meg sem csókolja, annál mindenki különb." Többször nem követtem el ezt a hibát. Közben a családunk nyomora átmenetileg megszűnt. Megjelent a fo­rint. No, nem ezüstből, mint előtte a pengő, csak alumíniumból, de még­is fizetni lehetett vele, ételt, sőt ruhát is lehetett érte kapni. Apám ismét emberi fizetést kapott, ha annál sokkal kevesebbet is, mint az „átkozott" Horthy-rendszerben. Ha szerényen is, de ismét el tudott tartani belőle egy hattagú családot. Azóta feleannyiunk megélhetéséhez legalább két kereső­re lett szükség. Pedig a munka termelékenysége minden területen óriásit fejlődött. Hova lesz a különbség?! Mindenki rájöhet magától, ha az elfo­gultságtól nem dugja homokba a fejét. A rendszerváltozásig a többletet a Szovjet Birodalom nyelte el, azóta az új gyarmatosítók kasszájába vándo­rol. A különbség csak annyi, hogy az oroszok azt vitték el, amit gyártot­tunk, a neoliberális kufárok az egyszerűség kedvéért elvették a gyárainkat, s igyekeznek a földjeinkre is rátenni a kezüket. Lehet, hogy még visszasír­juk a barbárokat?! Ok legalább eltűrték, ha dolgozni akartunk. Az ÁLLAMOSÍTÁS Negyvennyolc nyarán már tudtuk, hogy a tanárainktól meg kell vál­nunk. Az Egyház álláspontja szerint állami iskolákban a paptanárok csak hittant taníthatnak. Meglepetésemre a megyei könyvtárban egyik volt dési tanárommal, Elek Imrével találkoztam. О ott erősen nemzeti érzel­mű, erőskezű ember volt. Hogy ezek után itt hogy alakult a sorsa, nem tudom, mert többször nem láttam. Megkérdezte, hogy örülünk-e az álla­mosításnak? Mondtam, hogy nem, mert szeretjük a piarista tanárainkat. Megtörtént az államosítás. A paptanáraink közül csak Medvigy Miska maradhatott fakultatívan. Az egyetlen református osztálytár­sunk, Demján Gábor kivételével, aki eddig sem katolikus hittanra járt, mindannyian kitartottunk mellette. A kispapok egyetlen kivétellel, 109

Next

/
Thumbnails
Contents