Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)
A piarista gimnáziumban
Az osztályfőnökünk Benkő Andor tanár úr fiatal, harminc év körüli, jó megjelenésű, mondhatnám reverendában is elegáns, és nagyon fegyelmezett ember volt. Tőle soha indulatos szót nem hallottunk. Magas színvonalon tanította anyanyelvűnket. Előadásaival megszerettette irodalmunk legjavát. Világnézeti szempontból nem szelektált, mérce csak az írói, költői kvalitás volt. Szerettem ezt a tárgyat, bár általában csak „jó" osztályzatig jutottam. Dolgozataim tartalmai talán ennél többet értek volna, de egy-két figyelmetlen helyesírási hibával lerontottam az eredményt. A helyesírást pedig szigorúan vette. Köszönet érte, megtanított tisztességesen írni. Ma a közszereplőket hallgatva gyakran megállapíthatom, hogy nála aligha tudtak volna leérettségizni. Másik tárgyával, a latinnal már nehezebb dolgom volt. Ebben a „jó" osztályzatért már alaposan meg kellett dolgoznom. A nyelvek mindig is a gyengéim voltak. A latin ugyan szép nyelv és az általános műveltség fontos része, de az mégis csak túlzás, hogy nyolc éven keresztül heti hat órában egy holt nyelv legyen a legfőbb főtárgyunk. Ezért persze hiba lenne a tanárt vagy akár az iskolát okolni. Egyszerűen felsőbb szinten a tantervűnkben felejtették a latin nyelvű korszakból. A tanár úrnak érdekes módszere volt. Ritkán feleltetett személyre szólóan. Gyakran le és fel sétált az osztályban, feltett egy rövid kérdést, figyelte a jelentkezőket, aztán rámutatott valamelyikünkre. A noteszébe pedig csak pontokat jegyzett, nyilván helyi értékük volt. így, ha a notesze a kezünkbe került volna, sem igazodhattunk volna ki rajta. Tiszteltem a tudását, szerettem az igazságosságát, emberségét, de volt valami a zárkózott magatartásában, ami visszatartott attól, hogy átlépjem a kötelező három lépés távolságot. Annál szangvinikusabb volt Helyes László a matematikatanárunk. Ehhez a tárgyhoz vagy van valakinek érzéke vagy nincs. Én az előbbiek közé tartoztam, s nekünk ez könnyed szórakozás volt, az utóbbiak viszont szenvedtek vele, mert a magolás ebben nem segített. A tanár úr szokása volt a tábla előtt mafláskodó vagy szájzárat kapó delikvenseknek megveregetni a vállát. Ebbe a „bizalmaskodásba" azonban bele lehetett sántulni, mert súlyos keze volt. Pedig nem volt rossz ember, segített annak, aki rászorult, például nekem. Amikor egy kisebb diák apja házitanítóra kért tőle javaslatot, engem ajánlott, pedig a tárgyból nem én voltam az egyetlen jeles tanuló. Nyilván tudta, hogy a mi családunk van a legnehezebb helyzetben. Kérdésemre, hogy mit kezdjek a gyerekkel, azt felelte, hogy év végéig menthetetlen, a pótvizsgára készítsem fel. Ezt meg is tettem, a pótvizsgája sikerült. A tanár úr volt a népi tánccsoport vezetője is, amiből persze én sem hiányozhattam. Igaz, egyelőre csak a kezdők között, mert a csoport magas színvonalat képviselt. Országos versenyen negyedik 103
