Hudi József (szerk.): Tanulmányok és források Takácsi történetéhez (Veszprém, 2017)
I. Rész. Tanulmányok - III. S. Lackovits Emőke: A népi műveltség jellemzői
TANULMÁNYOK — 111. Л népi műveltség jellemzői (S. Lackovits Emőke) koztak vele, amint a gesztenyével is, amelyre a számadatok rávilágítanak. Ezek a gyümölcsfélék több fajtát jelentettek, többnyire a kártevőknek ellenállóakat. Később ribizlit és málnát is ültettek, majd egrest, rebarbarát ugyancsak, eredményesen. A gyümölcsösök a Tanárok nevű határrészen voltak, négy-öt családnak a szőlejével együtt. Másoknak a Gyula-hegyen volt a szőleje, ahol gyümölcsfák is álltak, mégpedig a szőlőtábla végén: dió, alma, cseresznye, barack. A Balogh család 1890-ben született osztály-egyezségében a hátsó szőlőskert megjelölésekor tíz darab gyümölcsfát említenek, amely adat egybeesik az elmondottakkal. Többeknek a kertben, valamint a szélesebb udvar szélén álltak a gyümölcsfáik, itt is alma, körte, dió, meggy, cseresznye és barack. Tulajdonképpen néhány fajtától eltekintve, minden gyümölcs megérett a faluban és a szőlőkben. Azonban a gyümölcsöt Takácsiban nem szokták eladni. Ritka kivételt jelentett, amikor annyi termett, hogy már nem tudták hasznosítani és Pápára vitték a piacra, valamint a környező pusztákra. Többnyire azonban saját célra felhasználták és ajándékoztak olyanoknak, akiknek nem termett. A gyümölcsöket frissen fogyasztották, de sokat tartósítottak belőlük. A legkedveltebb és legáltalánosabb, ősi tartósítási mód az aszalás volt. Az almát felszeletelték, a szilvát pedig egészben tették kenyérsütés után a még meleg kemencébe, ahol meg- aszalódott. Voltak, akik a kemencéből való kivétel után még a napon is szárították egy kis ideig. Akadt olyan háztartás, ahol faládákba, zsúpra tették a szilvát és így aszalták meg a kemencében. Dadai Oláh János református lelkész és neves gyümölcsész szerint az aszalás „ ...valósággal nagy fontosságú az, s gyümölcsöt jól aszalni nem kis mesterség."217 Az aszalékból általában levest készítettek, elsősorban böjti időszakban. Az aszalt gyümölcsöt vászonzacskókban, száraz, szellős helyen tárolták, többnyire a kamrákban. Más gyümölcsféléket nem aszaltak, hanem hevítéssel tartósították többségüket. A cseresznyéből, a meggyből, a szilvából és a körtéből kompótot is készítettek, amelyet vizes dunsztba téve tartósítottak. A lekvár készítése nem mondható igazán elteijedtnek vizsgált időnkben. Szilvából főztek elsősorban lekvárt, ami viszont általánosnak mondható. Cserépfazekakba téve tették el, nagyon jól elállt bennük. Akinek nem termett elegendő szilvája, vásárolt is lekvárnak valót. Császár Ferencék pl. Tényőről vettek erre a célra szilvát. Győry Ká- rolyéknál almából is főztek lekvárt, amit részben üvegekbe, részben cserépfazekakba téve tettek el. Mivel málnát is termesztettek, ebből főzéssel szörpöt készítettek. Sok ribizlijük is volt, amit ugyancsak lekvárnak hasznosítottak. Felforralva átpasszírozták, majd újra felforralták és üvegekbe rakták. A sárgabarackot kimagozva, üvegekbe téve, dunsztolva tették el. A szilvának volt egy tartósítási módja még, amikor ecetesen rakták el. Az egrest, a rebarbarát pedig vízbe téve, tetején szalicillal dunsztolva tartósították, amelyből mártásokat készítettek. Bár nem mondható igazán nagy jelentőségűnek a szőlő- és boigazdálkodás, de létezett. Amint már szóltunk róla, a szőlőterületek kisebb arányban voltak a faluban, nagyobb részük a vaszariak tulajdonában lévő Gyula-hegyen feküdt. Bár nem mondható klasszikus szőlőtermő vidéknek a két falu határa, azonban mégis komoly vonzerőt jelentett a szőlészet-borászat. Gyalogtőkéken Othellót és Novát termesztettek, tehát döntően direkt termőket, amelyeket később a nemesebb fajták kiszorítottak. 2,7 OLÁH 2009. 168-169. 91
