Hudi József (szerk.): Tanulmányok és források Takácsi történetéhez (Veszprém, 2017)
II. Rész. Történelmi olvasókönyv (Összeállította: Hudi József) - VIII. A község a rendszerváltozás utáni évtizedekben (1990–2014)
TÖRTÉNELMI OLVASÓKÖNYV ségül akár az eltelt négy évtizedre is hivatkozhatnék. Nem teszem. Inkább abban bizakodom, hogy az Egyház Ura és szolgálatom Gazdája, Jézus Krisztus nem feledékeny. Az ő memóriája nem szorul támaszra. Hiszem és remélem, hogy azt, amit jónak ítélt szolgálatomnak abból a közel egy évtizedéből, felhasználta gyülekezete építésében, amit pedig elrontottam vagy mulasztottam, megbocsátja, és irgalmas szeretetével kiigazítja, kipótolja. Ezért ,,[a]ki mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint: azé a dicsőség az egyházban Krisztus Jézus által nemzedékről nemzedékre, örökkön-örökké. Ámen.” (Ef 3,20-21) FORRÁS: 1TTZÉS János: Kilenc és fél év Takácsiban. Kézirat, Győr, 2014. 5. Pápa, 2014. június Dr. Vladár Gábor visszaemlékezése takácsi szolgálatára A kezdet öröme (Mozaikok) 1977 tavaszán, németországi ösztöndíjas évem második szemeszterében, dr. Bakos Lajos püspök úr arról értesített rövid levelében, hogy hazatérésem után jó helyet készít nekem a dunántúli egyházkerületben. Ez a ,jó hely” lett azután Takácsi református gyülekezete, ahol még azon év őszén megkezdtem önálló lelkipásztori tevékenységemet, és nagy örömmel végeztem azt 1983 tavaszáig. A község nem volt teljesen ismeretlen számomra. Már V. éves teológus-hallgatóként Pápára exmittálva (1974) segédlelkészi teendőket végeztem Márkus Mihály nagy tiszteletű úr mellett, és egyúttal egyházkerületünk pápai Tudományos Gyűjteményeiben botcsinálta könyvtárosként dolgoztam Miklós Dezső gyűjteményi igazgató úr irányításával. Lehetőségem volt tehát arra, hogy Pápa környékét, és a körülötte sorakozó kis református gyülekezeteket, legalább egy-egy látogatás erejéig megismerjem. így jártam Takácsiban is Szántó Emil nagytiszteletű úréknál, de akkor még nyilván nem gondolhattam arra, hogy lelkipásztori szolgálatom első tétova lépéseit éppen itt fogom megtenni. Már akkor megcsodáltam a szép, tiszta templomot, a templom bejárata előtti, gyönyörűen gondozott rózsakertet, és az akkor még álló, méltóságteljes millenniumi hársfát. Minden arra utalt, hogy az itt élő reformátusok szeretik egyházukat, büszkék rá, és szívesen hoznak áldozatot érte. Hamarosan megtapasztalhattam ezen érzések valódiságát. Október végén érkeztem a faluba, szinte vénasszonyok nyarát idéző, verőfényes, szép napon, és elődömnek még segíthettem a rakodásban. Soha nem fogom elfelejteni azt a kedves és szeretetteljes fogadtatást, amelyben az egyházközség engem, új lelki- pásztorát akkor és ott részesített. A gyülekezet derék asszonyai még aznap gyorsan hófehérre meszelték a parókia rám eső részét (a leválasztott másik részben ugyanis még a korábbi lelkipásztor, Szíjj József özvegye élt akkor), felsikálták a padlót, csinosan berendeztek egy szobát a Pápáról hozott ággyal, asztallal, székkel, megnézték, hogy rendesen müködik-e a sarokban álló olaj kályha, és úgy határoztak, hogy ezt a „szegény”, egyedülálló fiatalembert vasámaponta sorkosztra fogják. Ez a sorkoszt- intézmény szinte a házasságkötésemig tartott, és jó lehetőséget adott nekem arra, hogy 467
