Hudi József (szerk.): Tanulmányok és források Takácsi történetéhez (Veszprém, 2017)
II. Rész. Történelmi olvasókönyv (Összeállította: Hudi József) - VIII. A község a rendszerváltozás utáni évtizedekben (1990–2014)
TÖRTÉNELMI OLVASÓKÖNYV a családokkal közelebbről megismerkedhessem. A takácsi asszonyok nagyszerűen sü- töttek-foztek. A későbbiek során oly sokszor néztem ámulva egy-egy lakodalomra készített pazar süteményeiket, rafinált tortakölteményeiket. Munkám a Tudományos Gyűjteményekhez is kötött (naponta jártam Pápára), de az akkor mintegy háromszáz lelkes egyházközségben elvégzendő feladatokra jutott elegendő időm és energiám. Pápai segédlelkészségem idején némi hivatásbeli gyakorlatra szert tettem ugyan, de sok mindent ekkor kellett megtanulnom, mert bizonyos feladatokkal most találkoztam első ízben. Természetesen, ekkor még nem volt telefonom, autóm, e-mailról pedig még álmodni sem lehetett. Ha valaki telefonon hívott, akkor át kellett ballagnom az egyébként nem messze lévő postára. Gyors segítséget tehát senkitől sem kérhettem. Ennek ellenére például arra a két-három autóval bíró egyháztagra még nagy ünnepeken is lehetett számítani, mert készséggel segítségemre voltak, ha autóbusszal nem tudtam volna eljutni istentiszteletre az ugyancsak rám bízott falvakban (Szerecseny, Nagygyimót, Vanyola, Béb, Pápanyőgér, Bakonyszücs, Bakonykoppány). Nagy inspiráló erőt jelentett számomra a takácsi gyülekezet tagjainak egyházszeretete, a jövőért aggódó tenni akarása, hűséges Igére figyelése, a kezdő lelkipásztor kisebb hibáinak megértő szeretetben való elhordozása. Sokat tanultam e közösségtől, és becsületes helytállással igyekeztem viszonozni mindezt. Vasárnapi istentiszteleteink látogatottsága jó volt, de még jobban örültem annak, hogy Isten Igéjére szomjazó testvérek közösségére találtam. Az istentiszteleteken megszólaltattam az orgonát. A kezdő és a derekas ének, valamint a záróének kísérete végett felmentem a karzaton lévő hangszerhez, és csak a prédikáció előtti dicséretet énekeltük „szárazon”. A takácsiak jó énekesek. Sok új éneket tanultunk a télen tartott bibliaórákon, vagy a házi istentiszteleteken, ahova a más felekezetű szomszédok is átjöttek. Hamarosan alakítottunk ügyes, zeneértő férfiakból egy háromtagú citerazenekart, amely gyönyörűen játszotta a legszebb-legismertebb zsoltárainkat. Még néhány szomszédos gyülekezetbe is ellátogattunk velük. Meghatározó élmény volt számomra továbbá a 2. világháború után kis bakonyi falvakba telepített, felvidéki magyarok (derék garamvezekényi református atyafiak) közötti szolgálat. Templomuk nem volt, így evangélikus templomokban, vagy ennek híján házuk tiszta szobájában tartottuk az istentiszteleteket, néha csak egy petróleum- lámpa világosságánál. Sok minden hiányzott, de volt összetartó szeretet, és a hiányt bőségesen pótolta Istenbe vetett erős hitük. Szülőföldjükről való számkivetettségük- ben talán még erősebben átérezték: „Uram, téged tartottunk hajlékunknak” (90. zsoltár). Szép emlékeim vannak a minden év januárjában, az evangélikus gyülekezettel együtt tartott egyetemes imahétről, amelyen a helyi evangélikus lelkipásztorral, Ittzés Jánossal, a későbbi győri püspökkel szolgáltam felváltva a parókiánk nagy ebédlőjéből kialakított gyülekezeti termünkben. Egyházi ünnepeinket méltón megünnepelték református családjaink. Megjelentek Isten házában, és otthon is keretet adtak az ünnepnek. Számomra újdonság volt, hogy a nagypénteki istentiszteleten az úrasztala fekete lepellel volt leterítve. A karácsony, húsvét és pünkösd mellett az egész falura kiterjedő vendégjárással megülték a Sarlós Boldogasszony ünnepét is (július 2), felekezetre való tekintet nélkül. Hasonlóképpen kimentek a temetőbe halottak napján, és rendbe tették, virágokkal csinosították szeretteik sírját. Ha valaki meghalt, akkor az egész falu kint volt a temetőben, a temetés utáni vasárnapi istentiszteleten pedig az egész rokonság megjelent a családdal együtt 468
