Hudi József (szerk.): Tanulmányok és források Takácsi történetéhez (Veszprém, 2017)

I. Rész. Tanulmányok - III. S. Lackovits Emőke: A népi műveltség jellemzői

TANULMÁNYOK — III. A népi műveltség jellemzői (S. Lackovits Emőke)

ját267 Az a szokás alakult ki a faluban, hogy ha valaki elhunyt, de bármelyik feleke- zetnél egyházfenntartói összeget fizető rokona volt, akkor valamennyi felekezetnél meghúzták a harangot, kiharangozva az eltávozottat a közösségből. Ebbe nem engedtek beleszólást a lelkészeknek, mert ez a hagyomány részét alkotta. Négyszer szólaltak meg a harangok: 8, 10, 12, 14 órakor. Mindig abban a templomban kezdték a harangozást, ahova az elhunyt vallásilag tartozott. Ez a harangozás naponta ismétlődött mindaddig, amíg a temetés meg nem történt. Később azután a három napig tartó harangozásban állapodtak meg. Egyébként az egyházadót nem fizető személynek nem járt harangozás, mivel egyházával nem volt kapcsolata. Ezt a szigorú határozatot reformátusoknál a presbitérium hozta. A harangozó munkáját napjainkban az elektromos harangozás váltotta fel.

29. kép

Tehenics Imre temetése 1958-ban

A háztól való temetés csak az 1960-70-es esztendőkben szűnt meg. A XIX. század második feléig pedig még a templomból temették az elhunytakat a református közösségben. (Ezt a szokást Szentkirályszabadján még a XX. század végén is gyakorolták!) 1874-ben született egy közgyűlési határozat, amelynek értelmében megtiltották a halottaknak a templomból való temetését.268

A halálesetet mindig az a családtag jelentette be az egyháznál, akivel az elhunyt együtt élt. Előfordult azonban egy emlékezetes eset a reformátusoknál, amikor a hozzá tartózó nem tudta hírül vinni anyja halálát, mert: „ a krumplit is szennyi köllött, a disznó malacozott, meg anyám is haldoklóit. ”

267 Hudi-iratgyűjtemény, 1792.

268 DREL III. 66. Közgyűlési jkv. 1874.

136