Hudi József (szerk.): Tanulmányok és források Takácsi történetéhez (Veszprém, 2017)

I. Rész. Tanulmányok - III. S. Lackovits Emőke: A népi műveltség jellemzői

TANULMÁNYOK — III. A népi műveltség jellemzői (S. Lackovits Emőke)

konságban használatos nevekkel éltek. A név a személyiség hordozója lévén, jellemezte is az egyént. Római katolikusoknál elfogadott gyakorlat volt, hogy a megszületett gyermek „ hozta a nevét a naptárból. ” Ilyenkor azt a nevet, amely legközelebb volt a születés napjához, legalább második névként adták neki.

A kisgyermekeket a vizsgált időszakban még négyzetes formájú, sarkára hajtott és szalaggal körül kötött párnában, a pólyában tartották általában fél esztendeig. A járni nem tudó gyermeket az anya felügyelte, gondozta. A nagyszülőkre csak később bízták őket. Elmondható, hogy a gyermekeket szeretettel, törődéssel vették körül, az életkor előre haladtával arányosan megosztva a gondozást és a nevelést. Életkorának megfelelően kapott feladatokat a gyermekek döntő többsége, fokozatosan ismertették meg velük a család, a közösség szokásait, hagyományait, a felmenőket és a rokonság tagjait, belenevelték mindnyájukat a munkába, továbbá a hitéletbe. Ennek a nevelésnek valójában ez a két sarokpontja, a vallásos és a munkára nevelés volt, amelyek, felnövekedvén, erkölcsi életük alapját jelentették. A gyermeknek a társadalom alapegységében, a családban elfoglalt helye a társadalomnak a gyermekekről alkotott véleményével állt arányban. A gyermekekben család és társadalom egyaránt a jövő ígéretét látta. A gyermeknek a közösségben elfoglalt helyét többnyire családjának a falu társadalmában elfoglalt helye határozta meg. A család gondoskodása, nevelési elveinek megvalósítása eredményeként pedig a falu és a felekezeti közösség tagjává, a közösség törvényeit ismerő, tisztelő, azokat betartó felnőtté vált, a családi munkaszervezetben elsajátítva a munkafolyamatokat, önálló munkavégzésre lett alkalmassá.

A hitéletbe a család személyes példáján és a közösség vallásos alkalmain való részvétellel nevelődött bele, sajátította el annak jellemzőit. Egyébként a vallásos nevelés fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a gyermekeket a beszéddel együtt tanították meg imádkozni és mielőbb igyekeztek rendszeresen a templomba is elvinni. A család után az iskola volt később az a hely, ahol azonos erkölcsi elvek szerint folyt a gyermekek további nevelése, tanítása. Ugyanakkor a természet szeretetére, megbecsülésére is ráirányították figyelmüket, hiszen ezek a falusi gyermekek benne éltek a természetben, játékalkalmaik döntően ide kötődtek, hiszen a természettel való kapcsolat része volt a hagyományos életformának még vizsgált korszakunkban is.

Az ember életének második nagy titka, harmadik fő állomása és szüksége az elmúlás, a halál, amelyet egyetlen halandó sem kerülhet el. Ahol a családban súlyos beteg feküdt ott mindig számítottak a halál bekövetkeztére. A halálán lévőnek a római katolikusoknál igyekeztek mielőbb az utolsó kenetet feladni, a családtagok imádkoztak mellette, segítve végső elszakadását a földi léttől. Sok esetben előfordult, hogy amikor valaki a halálát érezte, rendelkezett a temetésén elhangzó énekekről, amit a családtagok mindig tiszteletben tartottak. Római katolikusok általában valamilyen Mária-éneket kértek legtöbbször. Az evangélikusoknál, ha kívánta a beteg, a lelki- pásztor elvitte neki az úrvacsorát a beteg úrvacsoráztató készülettel. Ilyenkor csak ő élt vele, esetenként a családtagok is, de nem minden alkalommal. Reformátusoknál a beteg legtöbbször nem vett úrvacsorát, amelyre pedig lehetősége volt, mivel ezt utolsó kenetként fogták fel, elkerülhetetlenül közel lévőnek gondolva a halált. Amennyiben felkínálta a lelkész, azt a választ adták leggyakrabban: „nem köll, mert még nem any- nyira beteg. ” A halálesetet a faluközösségnek harangozással hozták tudomására. A református közösség már 1792-ben megállapította a halottakért való harangozás dí135