Jakab Réka: Bérlőből polgár. Pápa város zsidó közösségének társadalom- és gazdaságtörténete 1748-1848 (Veszprém, 2014)
A városban engedély nélkül élők közül 1840 előtt, tehát a zsidók városokban való szabad megtelepedését kimondó 29. törvénycikk meghozatala előtt, 81 fő telepedett le, 1840 után csupán 9 fő. Bár nem tudjuk, hogy az engedéllyel beköltözők közt milyen arányban vannak azok, akik a törvény után telepedtek le a városban, ez az arány azt mutatja, hogy Pápán ilyen értelemben nem volt hatása a törvénynek. Itt ugyanis - mint erről részletesen szóltunk - más megfontolások játszottak szerepet az engedélyek megadásában vagy elutasításában, amely földesúri jog volt, és a törvény hatályba lépése után 1848-ig változatlanul az maradt. A nem Pápán született zsidó népesség születési hely szerinti megoszlásából a Pápára irányuló migrációt becsülhetjük meg. A városba vándorlás kiinduló pontjai igen nagy szórást mutatnak, de ezek többnyire dunántúliak (beleértve az Őrvidéket is), azon belül elsősorban a környező vármegyék települései. A beköltözők közül mindössze 37-en érkeztek Magyarország határain kívülről, két fő kivételével a Habsburg Birodalom többi tartományából. A magyarországi zsidó bevándorlás általános jellemzőiről korábban mondottakat és a szakirodalom megállapításait is alátámasztja, hogy a Pápára érkező külhoni zsidók többsége, nem egészen kétharmaduk Cseh- és Morvaország területéről érkezett. A Habsburg Birodalomhoz csatolt lengyel területekről a külföldiek egynegyede származott, ketten Krakkóból érkeztek. Alsó-Ausztria területéről három fő költözött Pápára; mindhárman Bécsben születtek. A külföldi betelepülők közül 13-an voltak háztartásfők, közülük csak ötnek volt letelepedési engedélye. Az engedéllyel nem rendelkezők mindannyian régóta a városban laktak, két özvegy kivételével szakmával rendelkeztek. A letelepedési engedély hiánya nem minden esetben j elentette egyben a helyi zsidó közösségi befogadás hiányát is. Három községi alkalmazottnak, akik tulajdonképpen elöljárók (Löw Lipót rabbi, Frankfurter Herman kántor és Appelfeld Ezekiel seborvos) formálisan nem volt letelepedési engedélye, ami azt mutatja, hogy a közösségi igény, illetve társadalmi megbecsültség önmagában elegendő volt a befogadáshoz. A 36 éve a városban élő galíciai születésű kántorról tudjuk, hogy a városi magisztrátus által is hitelesnek elfogadott, a zsidó házasulok közt létrejött házassági szerződéseknél folyamatosan tanú volt az 1840-es években.769 A nem háztartásfő státuszú külföldi bevándorlók esetében - a két özvegy magányos felmenőt nem számítva - mind alkalmazottakkal állunk szemben, akik közül hárman tanítók voltak, egy zongoratanár, heten pedig boltos- és kézművessegédként dolgoztak. Mindegyikük még csak rövid idő óta élt a városban, és egyikük sem rendelkezett letelepedési 769 VeMLV.2.b.cc. Kereskedőbejegyzések könyve, 1841-1861. 2ЗЗ
