Reszegi Zsolt: Légi huszárok. Az ejtőernyős csapatnem kialakulása és harcai 1938 és 1945 között - A Pápai Levéltár kiadványai 3. (Budapest-Pápa, 2013)
III. Ejtőernyős kiképzés a Magyar Királyi Honvédség ejtőernyős-zászlóaljában - Az ejtőernyős ugrókiképzés folyamata, részei
gyakorlatokat hajtottak végre - ezt fényképek, híradó felvételek és visszaemlékezések támasztják alá.) A csuklógyakorlatokat általában érdemes volt mindig ugyabban a sorrendben végezni, ezáltal az újoncok annyira megismerhették, hogy a gyakorlat lényegét magában foglaló vezényszó után - magyarázás nélkül - azonnal végre tudták hajtani.7 A vezénylő tiszt személyes példamutatásával szabályozta az ütemet. A tiszt középen állt, a legénység kört alkotva vette körül, a többi tiszt és altiszt ellenőrizte a gyakorlatok helyes végzését. A gyakorlatok közepén, esetleg végén minden alkalommal futást iktattak be. A reggeli csuklógyakorlatok időtartama fél óra volt.8 Különleges gyakorlatok Az ún. különleges gyakorlatok már fokozottabb ütemben készítették fel a láb- izomzatot és modellezték a földet érés folyamatát. Erre különböző gyakorló- eszközök álltak rendelkezésre, melyet az ejtőernyősök fejlesztettek ki. Az ugrópadok különböző magasságú, (1-3 méter közötti)9 fából készült egyszerű pad formájú faállványok voltak, hátsó részükön falépcsővel, vagy rámpával, a pad előtti részen pedig felásott homokkal, hogy a becsapódást tompítsa.10 Az egy méteres magasságból a három méteres ugrópad magasságáig kb. 3 hét alatt jutottak el az újoncok.11 Magasabb ugrópadot nem használtak a kiképzések során, mivel onnan már nem lehetett sérülés nélkül leugrani, valamint létezett egy másik szerkezet, mely alkalmas volt a nagyobb magasságból történő leugrás, valamint a földet érés modellezésére. (12. kép) a következő volt: könyökvágás, könyökkörzés, vízszintes kaszálás, törzsöntés oldalirányú ingamozgással, törzshajlítás ingással, törzshajlítás nyújtott karokkal, légzésgyakorlat testsimitással, szökdécselés felugrással, térdkörzés, térdingás, medveállás, sarokemelés és lazítás. VÁNDOR 1941.b. 219-221. 7 „A sorrend általánosságban a következő: a) könnyű lábgyakorlatok (bemelegítés), b) kargyakorlatok, c) nehezebb lábgyakorlatok, d) törzsgyakolatok, e) lábgyakorlatok (levezetés). Nehezebb gyakorlatok után könnyebb, vagy levezető gyakorlat következzen, esetleg légzés is." VÁNDOR 1941.b. 222. 8 VÁNDOR 1941.b. 222. 9 Más írások szerint 2-3, illetve 5 méteres ugrópadok is léteztek. Ezekről a következő módon folyt a gyakorlás: „először kinézi magának az ugró, hogy hova ugrik, majd karba tett kézzel lelép. A fóldetérésnek már nyújtott, összezárt és rugózó lábbal kell történnie. A lábak egymás mellé zárására nagy hangsúlyt fektetnek, mert a széttett két lábat egy időben földre értetni nem lehet. Nyilvánvaló, hogy az egyik láb hamarabb ér földet, ez esetben pedig egy láb kapja a földre érés ütődésének egész erejét, ekkor pedig könnyen lehet bokaficam, ejtőernyővel való ugrásnál pedig esetleg lábtörés is." KINCSES 1942. 37. A mélybe ugrást a katonák 2 és 3 V4 méter magas állványokról hajtották végre, frissen felásott földre vagy homokba. VÁNDOR 1941.b. 224. 10 2, 3 és 4 m magasak voltak az állványok, előttük vastagon leterített homok. SZOKOLAY é. n. 37. 11 PATAKY 1942. 71. 113
