Hermann István: A veszprémi egyházmegye igazgatása a 18. században 1700-1777 - A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 37. (Veszprém, 2015)
IV: A veszprémi egyházmegye irányítói - IV.6. Összegzés: az egyházmegyei papi pályamodell
A VESZPRÉMI EGYHÁZMEGYE IRÁNYÍTÓI IV.6. Összegzés: az egyházmegyei papi pályamodell A veszprémi egyházmegye papságának felső rétegével kapcsolatos vizsgálatom eredményei más püspökségekkel történő összehasonlításban jelentős eltéréseket mutatnak. A veszprémi székeskáptalan a korszak egészében kívül állt mind a javadalomra váró egyháziak, mind a javadalmak elosztásába beleszólni kívánó patrónusok, vagy éppen főkegyúri jogánál fogva azokat adományozó uralkodók érdeklődésén. Ez nem csupán az uralkodói adományok elmaradásában, hanem a püspök által adományozott javadalmak betöltésének gyakorlatában is megfigyelhető. Egy-két esetet leszámítva igazolható, vagy legalábbis erősen feltételezhető a főpásztor és a javadalmazott közötti szoros viszony, s bár maradtak fenn adatok arra nézve is, hogy patrónusok közbenjártak egy-egy személy káptalanba történő kinevezéséért, ezek azonban csak a főpásztor előzetes szándékával találkozva vezettek eredményre. További jellegzetessége a veszprémi székeskáptalannak, hogy tagjai között fokozatosan ugyan, de a század közepére gyakorlatilag teljesen visszaszorultak a más egyházmegyék papságából kinevezett javadalmasok. Jól példázza ezt a helyzetet Kis Pál esete, aki az esztergomi főegyházmegye papjaként került Veszprémbe Bíró Márton alatt. Karrierjét tekintetbe véve nyilvánvaló, hogy idekerülése nem volt véletlen, nincs ugyan adat rá, de feltehetően Bíró Márton hívta egyházmegyéjébe. Oldalkanonok Bíró mellett az 1750-es évek második felében, majd 1760-ban, hatalmasat lépve előre a káptalani ranglétrán, fiatalon, 40. életéve körül nagyprépost lett. Ennek ellenére veszprémi egyházmegyés pályafutását nem kanonoki kinevezésével, hanem szűk másfél éves zalaegerszegi plébánosi működéssel és kerületi esperességgel kezdte. A veszprémi javadalmak iránti külső érdeklődés hiánya, valamint a főpásztoroknak ezzel egy irányba mutató szándéka a helyi papság előnyben részesítésére felértékelte az egyházmegye papságának középső rétegét alkotó kerületi esperesek szerepét a káptalan utánpótlásában. A fenti folyamat együtt járt az egyházmegyén belüli karrierlehetőségek jelentős kiszélesedésével. Az egyházmegyei papság és a káptalan más egyházmegyéknél szorosabban kapcsolódott össze. Mindez úgy is értelmezhető, mint a káptalani javadalmaknak - amelyek korábban szinte teljesen, a korban részben az érintett egyházmegyén, sőt gyakran az egyházon kívüli szempontok figyelembevételével kerültek adományozásra - az egyházmegyébe történő integrálása. Ez a folyamat, még ha eredendően nem is tudatosan, hanem a körülmények ösz- szejátszása folytán, a veszprémi egyházmegyében aránylag korán elkezdődött. A külső érdeklődés alacsony fokának okai között a javadalmak viszonylagos szegénysége jelölhető meg, azonban a korszakban hasonló helyzetűnek tekinthető pécsi egyházmegye ezzel ellentétes példája óvatosságra int. Nagyobb súllyal eshetett latba a főpásztorok származása, s itt nem csupán 204
