Hermann István: A veszprémi egyházmegye igazgatása a 18. században 1700-1777 - A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 37. (Veszprém, 2015)
IV: A veszprémi egyházmegye irányítói - IV.6. Összegzés: az egyházmegyei papi pályamodell
Összegzés a külhoni versus magyarországi származásra gondolok, hanem arra, hogy a veszprémi püspöki székbe a század közepén olyan személy került, akinek papi pályafutása teljes egészében az egyházmegyéhez kötődött. Hasonló helyzetben lehetett Koller Ignác is, hiszen a tényleges püspöksége előtt itt eltöltött két esztendő lehetőséget biztosított számára az egyházmegye és papsága megismerésére. Ennek a szempontnak a jelentőségét aláhúzza Bajzát József esete, aki 1777-ben az esztergomi főegyházmegyéből került a püspökség élére, s első kanonoki kinevezéseinek kedvezményezettjei eredeti egyházmegyéjének papjai voltak, Zsolnai Dávid és Csapodi Lajos személyében. A javadalomadományozás rendszerében megfigyelhető változás elősegíthette a főpásztor és a káptalan tagjai közötti szorosabb együttműködés kialakulását az egyházkormányzat terén is, ezáltal egy hatékony, az egyházmegye mindennapi életében a korábbinál tevékenyebb részt vállaló testület kialakulását vetítette előre. Ez a változás nem csupán a káptalan oldaláról nézve tűnik jelentősnek, hanem kihatott az egyházmegye papságára is, amennyiben érdemben kiszélesítette az előrejutás lehetőségét. Az egyházmegyei papi pályamodell a korszakban a javadalomszerzés lehetősége mellett további elemekkel is bővült. A tiszteletbeli kanonoki cím megjelenése, valamint a csak egy alkalommal feltűnő, a kanonoki javadalomtól független főesperesi cím adományozása arra mutat, hogy a főpásztorok tudatosan keresték a lehetőséget arra érdemes papjaik elismerésére. A korszakban a tiszteletbeli címek devalválódása nem következett be - ez részben talán a vizsgált időszak viszonylagos rövidségével is magyarázható. Elsősorban a papság egészéből már tisztségviselése folytán is kiemelkedő esperesi kar tagjai részesültek további differenciálásban a tiszteletbeli címek, valamint a kanonoki javadalmak adományozása révén. Ez egyúttal felhívja a figyelmet arra is, hogy a papság tömegét alkotó lelkipásztorkodó plébánosi réteg további vizsgálata szükséges a tekintetben, hogy ők hogyan kapcsolódtak az alábbiakban felvázolandó egyházmegyei karriermodellhez. Itt csak néhány szempontot vetek fel, amelyeket átgondolásra tartok érdemesnek. Az esperesek és a kanonokok vizsgálata egyértelműen utalt a tanulmányok meghatározó szerepére. Vizsgálandó kérdésnek tartom, hogy az alsópapság szintjén megfigyelhető-e rendszerszerű különbség a különböző (elsősorban a veszprémi Szent Anna, illetve a nagyszombati Collegium Rubrorum és a Szent István) szemináriumokban végzett papok plébánosi kinevezéseit illetően, s az is feltárásra szorul, hogy milyen szempontok játszottak szerepet az egyházmegyés kispapok különböző szemináriumokba történő irányításában. Ezzel összefüggésben az egyházszervezet nem csupán időbeli változásának szemszögéből, hanem hierarchiája szempontjából is érdemes a vizsgálatra. Ennek egyik elemét alkotja az egyes plébániák jövedelmezősége. A jövedelmi különbségeket a lelkészpénztár útján az állam csökkenteni próbálta ugyan, megszüntetésére azonban nem állt rendelkezésére megfelelő anyagi fedezet. 205
