Hermann István: A veszprémi egyházmegye igazgatása a 18. században 1700-1777 - A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 37. (Veszprém, 2015)
I. Bevezetés - I.1. A dolgozatban használt egyházigazgatási fogalmak
Bevezetés vetően immár megkülönböztetés nélkül mutatom be a tanulmány tárgyának megértéséhez szükséges részletességgel a római katolikus egyház szervezetét. A katolikus egyház szervezetén belül külön kell említeni a szerzetesrendeket. A zsidó-keresztény kultúrkörben elfogadott volt, hogy egyes személyek a világtól remeteként elvonulva Istennek szenteljék életüket. Már a kora középkorban megindult ezeknek az embereknek a közösséggé szervezése, s ezáltal az egyházba történő szervezett betagolása. Leegyszerűsítve ezekből a közösségekből fejlődött ki a keresztény szerzetesség. A szerzetesek (religiosi) fölött a megyéspüspök hatalma erősen korlátozott volt, mivel azok saját rendi elöljáróik joghatósága alatt álltak. A vizsgált korszakban a veszprémi egyházmegye területén a ferences szerzetesek játszották a legjelentősebb szerepet. Az egyházmegye ferences rendházai (conventus) három rendtartományhoz (provincia) tartoztak. A püspökség területének legnagyobb részén a Szűz Máriáról nevezett (mariánus) ferences rendtartomány szerzetesei működtek (például Székesfehérvárott, Veszprémben, Keszthelyen), a déli területeken a Szent László királyról nevezett (ladiszlaita) rendtartomány rendházai álltak (például Kanizsa, Atád, Segesd), Buda központtal pedig a bosnyák ferences rendtartomány tagjai végeztek pasztorációt. A szerzetesekkel szemben a papság többsége egyházmegyei keretekben folytatta munkáját. Az egyházmegyés papságot (petrini) világi papságnak is szokták nevezni megkülönböztetve a szerzetességtől. Az egyház a késő antikvitástól kezdődően döntően területi alapon szerveződik. Ez azt jelenti, hogy egy adott területen élő hívek alkotnak egy közösséget, s a közösség élén áll a pap. A területi szerveződés történetileg kialakult alapegysége az egyházmegye. Az egyházmegye élén álló személy, a püspök rendelkezik a papsághoz kapcsolódó jogok teljességével. Az egyházszervezet fejlődése azonban megkövetelte, hogy egyaránt létrejöjjenek az egyházmegyénél nagyobb, illetve annál kisebb igazgatási egységek. A római katolikus egyház a népvándorlást követően az adott állami keretekhez alkalmazkodva építette ki saját szervezetét. Jó példa erre a középkori magyar egyház, amelyet német térítői előzmények után Esztergom központtal szerveztek meg az államalapítás idején. Egy adott ország egyháza eredetileg általában egy egyháztartományt (provincia) alkot. Ennek élén áll az érsek (archiepiscopus). Vannak természetesen kivételek is, mint például a középkori Magyarország, amelynek egyháza már Szent István idejétől fogva két egyháztartományból, az esztergomiból és a kalocsaiból állt. A két érsek közül az esztergomi a magyar katolikus egyház feje, amint azt latinból kölcsönzött neve, a prímás is kifejezi. Az érseki tartományt a püspökök (episcopus) által irányított egyházmegyék (dioecesis) alkotják. A megyéspüspök munkáját segítik a főpásztor által kinevezett helynökök (vicarius). Az egyházmegyén belüli további igazgatási egységként jöttek létre a középkor folyamán a főesperes- ségek (archidiaconatus), s azokon belül az esperesi kerületek (vicaria, vicearchi12
