Hermann István: A veszprémi egyházmegye igazgatása a 18. században 1700-1777 - A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 37. (Veszprém, 2015)
II. A plébániahálózat kiépítése a 18. században - II.2. Az egyházmegye plébániahálózata
Protestáns felekezetek az egyházmegyében ideig állt fenn, az 1750-es évek derekának állapotát rögzítő lajstrom már árva gyülekezetként említi őket. Az 1750-es évek és 1774 között eltelt időben 20 gyülekezet árvult el, ezek közül 13 Somogy megyében, három Fejér megye nyugati részén, kettő pedig a Balaton-felvidéken. Az 1774-ben újonnan említett 39 gyülekezet közül nyolc árva gyülekezet még a század első harmadában vesztette el lelkészét, illetve itt jelenik meg az a 17 somogyi közösség is, amelyeknek korábban nem volt vallásgyakorlatuk. A fentiek alapján úgy tűnik, hogy a püspökség területén a dunántúli református egyházkerület virágzó gyülekezeteinek térbeli eloszlása a század folyamán nem módosult jelentősen, s érdemben számuk sem változott. Visszaszorulást a Balaton-felvidéken és Fejér megye-Veszprém megye határvidékén észlelünk, de ez sem volt olyan mértékű, hogy megváltoztatta volna a felekezetek településterületéről alább felvázolandó képet. A dunántúli kerület egyházszervezetének változatlansága is tükrözi a fentebbi megállapítást. Egyedül a Fejér megye északnyugati részén elterülő csókakői egyházmegye szűnt meg a korszakban (1736-ban), s bár ez a területet már az 1720-as évektől kiemelt figyelemben részesült a katolikus püspökség vezetői részéről, az egyházmegye megszűnése és plébániaalapítások között nincs összefüggés.274 Az 1774-es összeírásban szereplő 59 árva gyülekezet közül 50 esetében kapunk információt a templom elvételéről, illetve a lelkész működésének végéről. A kapott adatok a század derekára, az 1740-1750-es évekre, Padányi Bíró Márton főpásztorságának időszakára teszik a reformátusok visszaszorításának csúcspontját - ebben a két évtizedben 36 gyülekezet lett árva, ebből Bíró püspöksége alatt 35 gyülekezet. A dunántúli egyházkerület egészére tekintve azonban jelentősebb visszaszorulással számolhatunk a század folyamán. 1752-től Pápán és környékén tiltották meg a református vallásgyakorlatot, ami rendkívül jelentős veszteséget jelentett a dunántúli protestantizmusnak. A veszprémi püspökség területén azonban ilyen jelentőségű veszteség nem érte a reformátusokat a vizsgált korszakban. A lelkészek eltávolításán túl, amelyre szintén volt példa, elsősorban a vallásgyakorlat korlátozására törekedtek. Azokban a helységekben, ahol nem élt protestáns lelkipásztor, a törvényhatóságok rendeletileg akadályozták a hívek helyszíni ellátását, ezáltal a helyben lévő, vagy kijáró katolikus pap, illetve a távol élő protestáns prédikátor felkeresése közti választásra kényszerítve a lakosokat. Ugyancsak a vallásgyakorlat korlátozását szolgálta a katolikus plébános számára megfizetendő stóladíjak protestánsokra történő kiterjesztése is. Mindezek figyelembevételével kijelenthető, hogy a Dunántúl középső területein a református egyházszervezet megőrizte a század első felében, még a katolikus egyházszervezet kiépítését megelőzően létrejött rendszerét. 274 A korábbi egyházmegye területének 11 gyülekezetéből négy szűnt meg, de azok is csupán az 1750-es és 1760-as években. 101
