Padányi Bíró Márton veszprémi püspök emlékezete - A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 33. (Veszprém, 2014)
Szíjártó M. István: A kosellecki „nyeregidő” a 18. század végi magyar politikában
Szíjártó M. István Azonban valójában sokkal közelebb áll a történész élj órásához Reinhard Koselleck azon megállapítása, mely szerint a források nem írják elő a történésznek, hogy mit kell mondania, legfeljebb megtiltják, hogy bizonyos dolgokat állítson. Nagyon nagy tehát a mozgástere a történésznek, aki elsősorban értelmezéseket alkot. Úgy fogalmazhatunk, hogy bár a forrásokból kibányászható kis tényeknek van valamilyen értékük, helyiértéket ezek a történész értelmezésében kapnak. Hadd illusztráljam az értelmező tevékenység elsődleges voltát személyes példákkal, amelyek átvezetnek bennünket a 18. századba. 1997-ben volt kandidátusi disszertációm munkahelyi vitája.1 Ezt követően megpróbáltam egy levélben összefoglalni a lényegét Robert Evansnak, és eközben rá kellett ébrednem, hogy a dolgozat rosszul van összerakva: egyes fejezeteket fel kellett cserélni, és az érvelést teljesen meg kellett változtatni, és így egy csapásra sokkal logikusabb lett az egész. (Némi nagyképűséggel úgy is fogalmazhatnék, hogy a fejem búbjáról a talpamra állítottam - saját magamat.) A disszertáció „anyaga” cseppet sem változott, csak éppen a hozzá társított érvelés, az értelmezés lett egész más. 2005-ben publikáltam a 18. századi országgyűlés intézménytörténetét: megpróbáltam értelmezni és egy társadalomtörténeti folyamathoz, a bene possessionatus nemesség felemelkedéséhez kötni a 18. századi magyar rendi politizálásnak a diéta intézménytörténeti változásiban lecsapódó módosulásait.2 Pár évvel később, amikor már mintegy kívülről láttam saját munkámat, mégis rá kellett ébrednem, hogy érdemes lenne az egészet ismét újraértelmezni. Ehhez pedig a kulcsot a vallási kérdés, a felekezeti ellentétek jelenthetik. Ha ezeket állítjuk az értelmezés középpontjába, az összkép teljesen átrendeződik, és egészen más jelentést nyerhet: amit imigyen megpillanthatunk, az a magyar rendiség átalakulása, a váltás a konfesszionális rendiségről az alkotmányos rendiségre. Ezért úgy is lehetne fogalmazni, hogy a 18. században a rendiség fejlődését tekintve a vallási kérdés kulcsprobléma. Arról van szó, hogy a konfesszionalizáció a 17. század után a 18. század elejének politikai életére is meghatározó befolyást gyakorolt. Felekezeti ellentéteik erősebben szembeállították a magyarországi rendeket a diétán, mintsem az uralkodóval szembeni közös érdekeik egyesítették volna őket. A protestánsok sokszor folyamodtak Bécs támogatásáért a diéta katolikus többsége ellenében. Mivel nem tudtak sehogyan sem dűlőre jutni egymással, az 1715. évi 30. törvénycikkben a rendek elfogadták, hogy a diéta nem tárgyalhatja a vallási kérdést: ennek rendezését a királynak engedték át. Miután pedig a felekezeti ellentétek az 1728-1729. évi diétán tetőfokukra hágtak, III. Károly ki is adta ismert Carolina Resolution a vallási kérdés rendezésére. Ez viszont 1 Szíjártó (1997). 2 Szíjártó (2005). 8
