Padányi Bíró Márton veszprémi püspök emlékezete - A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 33. (Veszprém, 2014)
Miskei Antal: A ráckevei Szent Kereszt-templom a 18. században
A ráckevei Szent Kereszt-templom a 18. században A liturgikus színek használatát első ízben III. Ince pápa (1198-1216) szabályozta, kötelezővé viszont csak V. Pius pápa (1566-1572) tette a nyugati keresztény világban. Az örömöt, ártatlanságot, tisztaságot, fényességet és kegyelmet szimbolizáló fehér színnek a nagy örömünnepeken - Úr Jézus ünnepein (karácsony, újév, vízkereszt, húsvét), Szűz Mária és a hitvalló (nem vértanú) szentek ünnepein, valamint az Oltáriszentség kitételénél - jutott fontos szerep. A szeretetek vértanúságot és a Szentlélek tüzes lángnyelveit jelképező vörös színű miseruhában pünkösdkor, virágvasárnap, a vértanúk, az apostolok (kivéve János) és a Szent Kereszt ünnepén, illetve nagypénteken tartottak szentmisét. A bűnbánat hangulatát idéző lila/viola kazulát adventkor és nagyböjtkor, a reménységet és magát az életet kifejező zöld színű miseruhát vízkereszt nyolcadától hetvenedvasárnapig (hétköznapokon is), a gyászra utaló fekete miseruhát temetéskor és gyászmisekor kellett felvenni. Ezek mellett ismert még a rózsaszín (ádvent harmadik [Gaudete] és a nagyböjt negyedik [Laetare] vasárnapján), továbbá az arany szín. Az előbbi az örömöt fejezi ki, míg az utóbbi, mint a kegyelemjelképe, a fehér, a vörös és a zöld színt helyettesítheti. Az ezüstszín a fehéret pótol(hat)ja. Tiltott szín viszont a sárga és az égszínkék.66 A könnyebb áttekinthetőség kedvéért a liturgikus edényekről szerezhető adatokat is táblázatba foglaltuk. A 2. táblázatban szereplő értékek azt mutatják, hogy a szentmise és egyéb liturgikus cselekmények bemutatásához nélkülözhetetlen kellékekben a Szent Kereszt-templom nem szenvedett hiányt. Részletezve: kehelyből 1759-ben négy, 1778-ban három, az oltárra teríthető, vászonból készült kehelyabroszból 1759-ben tíz, 1778-ban huszonkettő, a kemény, vastag lapra varrt kehelyfedőből 1759-ben tizenöt, kehelytörlő kendőből 1759-ben harmincnyolc, 1778-ban negyvenhat, kehelytakaróból 1759-ben tizennyolc, paténából 1759-ben négy, a szentostyát őrző ezüst áldoztató (nagyobb) kehelyből 1778-ban egy - az irat szerint perselypénzből tartják fenn -, szelencéből 1759-ban és 1778-ban kettő-kettő, szentségmutatóból 1778-ban kettő, füstölőből és tömjéntartóból 1759-ban és 1778-ban egyaránt egy-egy darab állt rendelkezésre. Emellett 1778-ban nyilvántartásba vettek még tizennégy oltárterítőt (mappa), tizenhat kéztörlőt (manutergium), egy békefeszületet (pacificale),67 hat mise66 A liturgikus színek áttekintése: Némethy (1898) 29-30.; Kühár-Radó (1933) 245-246.; Várnagy (1993) 340.; Tamás (1994) 21.; Levárdy (2002). 67 A pacificale békecsókot közvetítő, többnyire ezüstből készült feszület. A13. században terjedt el az a szokás, hogy a szentmisében a pap megcsókolta az oltárt és a békefeszületet, majd az utóbbit a diakónus odavitte annak, akinek a miséző küldte: Vécsey (1931) 474.; Kühár-Radó (1933) 325.; Diós (2005c) 414. 275
