Padányi Bíró Márton veszprémi püspök emlékezete - A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 33. (Veszprém, 2014)
Szíjártó M. István: A kosellecki „nyeregidő” a 18. század végi magyar politikában
Szíjártó M. István Itt szemben áll egymással egy új típusú érvrendszer a kancellártól és egy régi típusú a prímástól - és akár azt is mondhatjuk, hogy éppen ezt vártuk. Hiába gondolkodunk azonban úgy a vallási vitáról, hogy itt a tolerancia felvilágosult hívei állnak szemben a reakció képviselőivel, egyáltalán nem ilyen összképet kapunk. A vitában a protestánsok érvei régi típusúak: egyfelől a múltra orientáltak, másfelől szemben állnak a modern alkotmányossággal. Egyrészt a hitlevélnek a tiszai kerületek által módosított javaslata példának okáért a második pontban biztosítaná az evangélikusok és reformátusok jogait az 1606. és 1645. évi, 1608-ban és 1647-ben törvénybe iktatott bécsi és linzi békére hivatkozva,29 és ugyanehhez külön vallásügyi törvénycikk-tervezet is van csatolva, amely ugyanerre alapítja érvelését.30 Másrészt a protestáns álláspont szembe megy a modern alkotmányosság alapelvével, a törvényhozó hatalom szuverenitásával. Marczali Henrik a következőképpen kezdi 1790. június 30-i átiratuk bemutatását: „Az evangélikusok [értsd: protestánsok] el nem térhetnek a békekötések mindenkorra kötelező és egyoldalúlag meg nem változtatható jellegének fenntartásától. Mert ha a vallás ügyét az országgyűlésnek adják át, már a jövő diaeta tönkreteheti őket.”31 Érdemes azonnal emlékeztetni arra, hogy ez a korban nem volt anakronisztikus álláspont. A Reichstag szuverenitását is korlátozta a vesztfáliai békerendszer. Ha a vitákban felmerült egy vallási vonatkozású kérdés, akkor lehetőség volt arra, hogy a katolikusok és protestánsok külön tanácskozáson folytassák a megbeszéléseket (itio ad partes), majd ezen két félnek megegyezésre kellett jutnia (amicabilis compositio). A többségi katolikusok (Corpus Catholicorum) ily módon nem tudták elnyomni a kisebbségi protestánsokat (Corpus Evangelicorum) - más szempontból nézve a dolgot: a többség nem hozhatott akármilyen kérdésben bármilyen döntést, az elfogadott politikai struktúra korlátozta a birodalmi gyűlés szuverenitását. A Reichstag többségére azonban már az itio ad partes elvi lehetősége is korlátozó hatással volt, így a birodalmi gyűlés fennállásának utolsó időszakában, az immerwährender Reichstag 143 éve alatt csak hatszor kezdeményezték ezt a protestánsok (és egyszer a katolikusok).32 A diétái vitában a protestánsokkal szemben a katolikus ellenzék hangoztat inkább olyan érveket, amelyek az alkotmányossággal korrelálnak. Marczali Henrik szentenciáját idézve: ,,[a] lényeges különbség tehát az, hogy az egyik fél sarkalatos, változhatatlan alaptörvény gyanánt akarja beczikkelyeztetni jussát, a 29 OGYK GY 700.447.134. 30 OGYK GY 700.447. 143. 31 Marczali (1907) II. 233. 32 Aretin (1993) 132., 137-138.; Neuhaus (1997) 42-43. 16
