Forgó András (szerk.): Az 1712. évi pozsonyi diéta egy ciszterci szerzetes szemével - A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 32. (Pannonhalma-Veszprém, 2013)
Hermann Engelbert atyának, a főtisztelendő Flórián velehradi apát úr teljhatalmú követének feljegyezései és megfigyelései a Pozsonyban tartott magyarországi országgyűlésről, továbbá VI. Károly úr 1812. évi koronázásáról (Szemelvények) Fordította Hajdú Vera, Hende Fanni és Szádoczki Bálint. Magyarázó jegyzetekkel ellátta Forgó András
Jegyzetek és megfigyelések (szemelvények) <XXXI> amikor uralkodói közbenjárás nélkül juttatta ezeket az atyákat az országgyűlési helyekhez, módfelett megbántva ezzel a tettel Őfelségét. Másodszor, ki ne látná azon nyomban azt az igen bűnös illetlenséget, amikor tudniillik ezelőtt a király a karoknak és rendeknek ajánlotta a heinrichaui és klosterbrucki apátot (amint fentebb mondtam), méghozzá folytonosan és szerfelett hathatósan, hogy vegyék fel őket a felsőtáblára. Mégis ezek ajánlása hatástalannak tekinthető, nem nyert támogatást a rendeknél, legkevésbé pedig a papságnál. Ám eközben ugyanezen karok, kiváltképp pedig az egyháziak, saját akaratukból, akárcsak nem meggondolatlanul, minden uralkodói tudomásvétel és beleegyezés nélkül gyakorlatilag üléshez juttatnák a jezsuitákat. Épp ez az, amivel igazolták a rendek, hogy többre képesek ebben az országban, mint maga a király. Ezt a dolgot azonban a király semmiképp sem hagyhatja, főként örökös tartományában nem. így nem minden alap nélkül gondolhatunk arra, hogy ez volt az egyik, ha nem a legfőbb ok, tudniillik hogy a bíboros úr a papsággal együtt saját hatalmából juttatta üléshez a jezsuitákat, a fent említett apátokat pedig a két hathatós császári-királyi ajánlás ellenére sem akarták bebocsájtani. Másfelől azt is mondják, hogy egyébiránt a jelenlegi császári-királyi felség sem viseltetik különösen jó érzéssel ezen atyákkal szemben azért, mert Spanyolországban ő is hasonlóan csekély tiszteletben, szeretetben és hűségben részesült tőlük. [p. 172.] Továbbá, ami az egész papságot, sőt a katolikus rendeket is mind aggasztotta és érintette, az volt, hogy Őfelsége semmilyen észrevételt sem tett a legalázatosabb kéréseket, úgymint a vallást és az eretnekek kicsapongásait illető ügyekben. A számtalan és súlyos kihágást igazolták, napnál világosabban bemutatták, és Őfelségének orvoslásra a rendek együttesen benyújtották, majd a klérus külön is kifejtette. Ám a fent nevezett felség mást nem határozott az említett panaszokról, csupán azt, hogy mind a katolikusokat, mind a máshitűeket a jövőben a legutóbbi két országgyűlés - a soproni és a pozsonyi - vallásról rendelkező törvényeinek132 pontosabb megtartására utasítja mindkét fél nagyobb büntetésének kilátásba helyezésével. Ekképp ezzel a határozattal az eretnekek tetszését, míg a katolikusoknak épp ellenkezőleg, halk sóhajtozását sikerült elérni, de főként a papság köreiben keletkeztek különböző siralmak, minthogy Isten adta fejedelemtől ügyükben szelídebb és igazságosabb döntést reméltek volna. Ez mégis várakozásukon kívül esett, és kétségtelenül úgy tűnik, hogy Őfelségének belső tanácsával együtt súlyosabb megfontolásai vannak, melyek számunkra ismeretlenek. Néhányan mégis úgy gondolják, hogy a fő ok az, hogy szembemenve az előző egyezményekkel, nem akart egy újabb felkelésnek ürügyet szolgáltatni, leginkább [p. 173.] Svédország királyától félve, aki az összes eretnek védel132 Az 1681. évi XXV. és XXVI., valamint az 1687. évi XXI. te. 175
