Forgó András (szerk.): Az 1712. évi pozsonyi diéta egy ciszterci szerzetes szemével - A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 32. (Pannonhalma-Veszprém, 2013)
Hermann Engelbert atyának, a főtisztelendő Flórián velehradi apát úr teljhatalmú követének feljegyezései és megfigyelései a Pozsonyban tartott magyarországi országgyűlésről, továbbá VI. Károly úr 1812. évi koronázásáról (Szemelvények) Fordította Hajdú Vera, Hende Fanni és Szádoczki Bálint. Magyarázó jegyzetekkel ellátta Forgó András
Jegyzetek és megfigyelések (szemelvények) <XXVI> ték át azért, mivel ő országa pogányságból való megtérésében apostolnak mutatkozott, emiatt pedig örököseit ebben az országban mind a mai napig apostoli királyoknak hívják. A tizedet pedig az egyháznak és az egyház szolgáinak adta és juttatta. Ettől fogva valóban szigorúan szedik a tizedet, és ezt a föld mindenféle és fajta terményéből, az összes tenyésztett állatból adják, báránykákból, malacokból, kecskékből, stb. A tizedek javát pedig az ország legtöbb részéről az ország prímásaként az esztergomi érsek kapja meg. Sőt még az is igaz, hogy ebben az országban a király után az említett érsek a nádoréval egyenlő, ha nem nagyobb jövedelemmel rendelkezik. Ebből viszont az következik, hogy a plébánosok és a falvak papjai szinte semmit sem élveznek a tizedből, és emiatt nagy szegénységben tengődnek, és a létfenntartáshoz is alig vannak meg a szükségleteik, miközben pedig a püspökök mindenünnen elveszik a tizedet, a plébánosnak alig [p. 136.] adódhat más, csak a stóladíj, mely különben is igen csekély. Ezért van az, hogy a plébánosok vagy arra kényszerülnek, hogy a lelkiek kárára és a hívek gondozásának elhanyagolásával földet műveljenek, és a gazdaságukkal töltsék idejüket, vagy pedig arra, hogy az ősi rendek apátságait és prépostságait kérjék életük megsegítésére. Sőt ebből az származik, hogy e hatalmas ország számára elegendő a pap, de a lelkek nagy kárára és az igaz hit sérelmére a más hitűek növekedésére nem képesek megélni, és nem tudják magukat fenntartani. Ennél fogva csodálkoznunk kell azon, hogy az ország érsekei és püspökei szavaikban nagy buzgalmat mutatnak, ám ezt tetteikben és munkájukban nem annyira nyilvánítják ki, miként a szomszédos tartományok más megyéspüspökei sem. Ok szintén régtől rendelkeznek tizedszedési joggal, és a pénzt ők sem annyira a lelkek tényleges gondozóira költik, akiknek, sokak véleménye szerint, mind isteni, mind emberi jog alapján szánták, hanem inkább ideig-óráig tartó világi hiábavalóságokra használják fel. Mint mondtam, csodálkoznunk kell, hogy azt a luxust és világi fényűzést, amelyet a szerzetesi regulákban átkoznak és tiltanak, engedik, hogy rajtuk észrevegyék, miközben biztos és magától értetődő számukra is, hogy méltóságuk nagyságából semmiképpen sem következik a nagyobb világi pompa. Tehát tévesen cselekednek ezekben a dolgokban, de jól jegyezd meg, rosszul beszél és cselekszik az olmützi gyűlés is, amikor a turáni plébánost védi a tizedperben és monostorunk kiváltságait [p. 137.], melyet Ruprecht püspök hagyott jóvá, valamint a pápa és a király is megerősített, a konzisztórium pedig eltörölni és megsemmisíteni készül, miközben gyakran hivatkoznak arra és hozzák fel, hogy ez a privilégiumlevél a néhai püspöknek lerovandó tizedről is beszél, ám ennek az országnak a szokásából és példájából világos, hogy ez a püspöki tized semmiképp sincs megkülönböztetve azoktól, amelyik részt a papoknak és plébánosoknak fizetik, hanem azt a püspökök engedik át és küldik tovább a papokhoz. Következésképp, ha a tizedeket monostorunk összes örökjogon birtokolt földjéről és területéről, melyeket eddig a püspöknek juttattak, 166
