Forgó András (szerk.): Az 1712. évi pozsonyi diéta egy ciszterci szerzetes szemével - A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 32. (Pannonhalma-Veszprém, 2013)
Hermann Engelbert atyának, a főtisztelendő Flórián velehradi apát úr teljhatalmú követének feljegyezései és megfigyelései a Pozsonyban tartott magyarországi országgyűlésről, továbbá VI. Károly úr 1812. évi koronázásáról (Szemelvények) Fordította Hajdú Vera, Hende Fanni és Szádoczki Bálint. Magyarázó jegyzetekkel ellátta Forgó András
Jegyzetek és megfigyelések (szemelvények) <XXVI> tiát kapott), és hosszasan, szinte véget nem érően előadták a dikasztérium bevezetésének szükségességét, végül hozzátették: az egész felsőtábla ugyanarra a véleményre jutott, és nem is fogják megváltoztatni azt. Ezzel szemben az egész alsótábla egyszerre kiáltotta, hogy ez az újítás gyanús, és ezért vagy kerüljön az örök feledés homályába, vagy legalább a következő országgyűlésre halasszák. Ám a felsőtábla nem nyugodott meg: ők már, ahogy vélem, ezt a tervezetet régen megszülték és kidolgozták Bécsben, hogy mindezekkel alkalmazkodjanak az udvar tetszéséhez és az ország békességéhez. Nem áll távol ettől, hogy ezek a dikasztériumok avagy a négy királyi törvényszék lesz a legalkalmasabb eszköz mind a katonaság, mind a nemesség szabadosságának megfékezésére, a pártütések és a gyanús összejövetelek szétverésére, az összeesküvések leleplezésére, és lassanként a királyi tekintély kiterjesztésére az ország lakosainak nagy szabadságával szemben, a királyi jog bevezetésére, [p. 134.] és végül az országgyűlések fokozatos észrevétlen elhagyására, miként az örökös tartományokban, minthogy az az örökös királyságban alig összeegyeztethető a királyi hatalommal. Ez csakugyan kívánatos lett volna a szomszédos tartományok biztonsága, a béke és a nyugalom megtartása érdekében, nem törekedve ilyen veszedelmes szabadságra, mivel szerencsés a kényszer, ha jóra visz, és szerencsétlen a szabadság, mely rossz felé húz. Mivel pedig az efféle országgyűléseket a királyi tekintéllyel és örökjoggal alig lehetséges összeegyeztetni, sőt azzal teljességgel ellentétes, így senki sem csodálkozhat, amikor az ülésező rendek mind szóban, mind tettben megnyilvánuló szemtelenségét - ahogy én is - látja és hallja. Sőt észrevételemmel egyszerűen egyet fog érteni az, ki olvasta vagy más módon ismeri a Csehországban tartott országgyűlések szerencsétlen kimenetelét, melyekre egészen a 16. század kezdetétől Prágában került sor. Hallgatok arról, hogy miközben a királyt más ellenségek és háborúk cincálják szét, az országgyűléseken gyakran igen nagy számban megjelenő nemesek olyan törvényeket kívánnak hozni, melyek az uralkodó tekintélyének és jogának a legkevésbé kedvezőek. <XXVI> 12-én újból összeült a gyűlés. Ezen felolvasták a tiszteletreméltó klérus sérelmeit, melyek a következők voltak: 1. kit illet a tizedszedés joga; 2. a világi jog avagy az egyházi törvényszék kérdése, [p. 135.] melytől ténylegesen a világi törvényszékhez vonták el az egyházi törvényszéket illető ügyeket; 3. az országban tartózkodó szektások ellen; 4. a trencséni plébános panasza; 5. egy bizonyos nemes panasza, akit egy másik kínvallatásnak vetett alá és erőszakoskodott vele; 6. egy özvegy örökségből való kirekesztésének bizonyítását kérik fiai. Ami a tizedek jogát illeti, a kevély magyarok azt mondják, hogy a tizedet más jogokkal és kiváltságokkal együtt a pápák Szent István királynak enged165
