Vörös és fehér. A vörös és a fehér uralom hátországa 1919 vidéken - A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 30. (Veszprém, 2013)
Kerepeszki Róbert: Éberség. Az ellenforradalminak vélt folyamatok „kezelése" a Tiszántúlon
Kerepeszki Róbert Ezek az ellentmondó források teljesen bizonytalanná teszik annak megállapítását, hogy pontosan mennyien haltak meg a vörösterror következtében a Tiszántúlon. A Váry által közreadott adatokat ezért inkább tájékoztató jellegűnek kell tekintenünk, amelyek kiindulási alapként szolgálhatnak a vörös terror vidéki működésének vizsgálatához. Ugyanakkor a fenti számok mégis érdekes kérdést vetnek fel: vajon mi az oka annak, hogy a vörösterror áldozatainak jelentős részét a Tiszántúlon végezték ki? A kérdésfelvetés azért figyelemreméltó, mert a terrorcsapatok mindössze bő egy hónapig tevékenykedhettek a régióban, mivel az 1919. április végére idegen megszállás alá került, így a vörösterror igazi kibontakozása ez év nyarán nem érinthette az itteni településeket. A válasz több tényezőben keresendő. Egyrészt abban, hogy a régióban az egyébként is súlyos helyzetben lévő parasztság nehezen viselte a rekvirálásokat, ahogy ezt a makói példa is mutatta. Másfelől a helyi lakosság mély vallásosságában, amely gyökeresen szemben állt a diktatúra ateizmusával. Végül pedig abban, hogy itt a román hadsereg, illetve az Aradon, majd Szegeden szerveződő ellenforradalmi mozgalmak közelsége nagyobb felhajtó erőt jelentett a helyiek kommunizmussal szembeni fellépésének. Fontos megemlítenünk, hogy a vörös terror helyi áldozatainak többsége az ún. „polgári" réteghez tartozott. Legtöbbjük csendőr volt, mert ők a vidéki rendvédelmi testület feloszlatása, tehát egzisztenciájuk megszűnése miatt könnyen válhattak a helyi „kis ellenforradalmak" legfontosabb bázisává, főként azáltal, hogy a tiszántúli települések lakosai hozzájuk fordultak a rek- viráló és kegyetlenkedő terrorcsapatokkal szembeni védelem reményében.24 A csendőrök mellett a helyi közigazgatás vezetői (jegyzők, polgármesterek), gazdasági és pénzügyi hivatalok igazgatói, pénztárnokai, illetve gazdák estek többségben áldozatul a tiszántúli vörösterrornak, de akadtak köztük szép számmal egyszerű földművesek és napszámosok is. A leggyakoribb „vád" velük szemben az „ellenforradalmi magatartás" volt, tehát az, hogy nem szolgálták ki a kommunista diktatúrát vagy a rekvirálások, illetve más intézkedések miatt elégedetlenek voltak, azonban gyakran az „ellenforradalmi- ság" vádja pusztán csak személyes bosszút takart.25 24 A vörösterror első tiszántúli áldozata is csendőr volt, Kamuty Lajos főhadnagy, aki a kommunisták általi letartóztatása során öngyilkos lett 1919. március 27-én. MNL SzSzBML XXXV.163. 11. ő. e. A mi vértanúink című csendőr emlékirat az 1919-es eseményekről, 17-18. 25 Példa erre Kovács István főhadnagy halála, akinek 1919. április 22-én Nyíregyházán történt kivégzéséről a következőképpen írt Váry Albert: „ellenforradalmiság gyanúja miatt forradalmi törvényszék elé állíttatott. Férfiasán, önérzetesen, büszkén viselkedett. Halálra ítélték, s a fogház udvarán a több polgár fogoly szeme láttára kivégezték. Holttestét megrugdosták, leköpdösték. Meg kellett halnia, mert az alatt a gyanú alatt állott, hogy annakidején a Szamuely-fiúk ellen Nyíregyházán elkövetett merényletnek ő az értelmi szerzője." Tudjuk azt is, hogy a Nyíregyházán ítélkező forradalmi törvényszéknek a vezetője Szamuely László, a vörösterror egyik irányítójának, Szamuely Tibornak a testvére volt. Váry 1993.100-101. 54
