A közép-dunántúli régió városainak szocialista kori története - A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 29. (Budapest-Veszprém, 2012)
Germuska Pál: Kamaszvárosok? Tatabánya és Oroszlány fejlődési pályája a 20. század második felében
azonban - egyoldalú ipari jellege és kicsiny vonzáskörzete miatt - megrekedt a funkcióhiányos kisvárosi szinten, és ezen 1990 után sem tudott módosítani.15 A szakirodalom eddigi megállapításait kívánom további adatokkal megerősíteni: a foglalkoztatás és az iskolázottság néhány mutatóját kiemelve aláhúzni, hogy Tatabánya közigazgatási és szolgáltatói funkcióinak megerősödése miként modernizálta a várost, miközben Oroszlány monokultúrás gazdasága lényegesen kevesebbet változott. Az 1-4. ábrák az 1960. évi foglalkoztatási állapotot mutatják be: az első nagy iparosítási hullám lezárultával Magyarország aktív foglakoztatottainak 28%-a az iparban, ám 39%-a még mindig az agráriumban talált munkát. E mértéket és a vidéki városi átlagot jócskán meghaladta természetesen a két bányászváros ipari foglalkoztatottainak aránya - Tatabányán 59%, Oroszlányban 66%. Utóbbiban ugyanakkor - a falusias közelmúlt „maradványaként” - még mindig kétszer annyian dolgoztak a mezőgazdaságban (6%), mint a megyeszékhelyen (3%). Tatabányán viszont már ekkor is többen dolgoztak a szolgáltatások területén - elmaradva ugyanakkor a vidéki városok átlagától e szempontból. Az 5-8. ábrából kiviláglik, hogy a következő két évtizedben lezajlott Magyarország átalakulása agráripari országból ipari-agrár-országgá: 1980-ra a felére esett a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya országosan és a vidéki városokat tekintve is. Utóbbi csoportban ugyanakkor - ellentétben az országos tendenciával - nem bővült lényegesen az iparban keresők aránya (alig 3 százalékponttal), ehelyett már a tercier szektorba áramlott át a munkaerő. Ehhez a trendhez csatlakozott Tatabánya is, ahol 20 év alatt 7 százalékponttal csökkent az ipari keresők aránya, és a város oktatási, közigazgatási, egészségügyi funkcióinak köszönhetően a szolgáltató-szektor foglalkoztatása bővült. Oroszlányban ellenben gyakorlatilag mozdulatlan maradt a foglalkoztatási szerkezet, a bányászat egyeduralma miatt változatlanul a keresők 62%-a az iparban dolgozott. A 9. ábra jól mutatja, hogy a nagyszabású vegyipari fejlesztések (Leninváros, Százhalombatta, Kazincbarcika) miatt a szocialista városokban 1960 és 1980 között még dinamikusan bővült az ipari foglalkoztatás és - többségükben - visszaesett a tercier szektor szerepe, a hazai városi átlagtól gyökeresen eltérve. A 10-12. ábrák a két bányászváros lakosságának iskolázottságát, képzettségét hasonlítja a szocialista városok, illetve a vidéki városok átlagához. Az általános iskolai végzettséget illetően (10. ábra) 1949-ben - lényegében még a nagy fejlesztések megindulása előtt - a falusias társadalmak jellemzőit mutatták a majdani szocialista városok: a vidéki városi átlag harmadát érték el. Az alapfokú képzettséget nézve ugyanakkor már 1960-ra beérték a többi várost. Sőt, vélhetően amiatt, hogy számosán nem tanultak a 8 általánost követően tovább, az alapfokú iskolázottsági mutató 1980-ra Oroszlányban (és a szocialista városokban átlagosan) meghaladta a tatabányai, illetve a városi mutatót. A középiskolai, Germuska Pál: Kamaszvárosok? Tatabánya és Oroszlány fejlődési pályája 15 Beluszky - Győri 2004. 85
