A közép-dunántúli régió városainak szocialista kori története - A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 29. (Budapest-Veszprém, 2012)
Germuska Pál: Kamaszvárosok? Tatabánya és Oroszlány fejlődési pályája a 20. század második felében
korszerűsítették (1990 után is). 1968-tól működött a Duna Cipőgyár cipőfelsö- rész-készítő üzeme, majd egy Kontakta összeszerelő üzem is létesült a női munkaerő foglalkoztatására.5 A korabeli hivatalosságok számára mondhatni természetes volt, hogy egy település várossá nyilvánításával az rögtön képes is megfelelni a szerepkörrel támasztott feladatoknak és kihívásoknak. Ugyanakkor a funkcionális településföldrajzi vizsgálatok, amelyek „leltározós” módszerrel akkurátusán számba vették a teljes hazai településállomány szerepköreit és fűnkcióit, már az 1960-as években kétségeket ébresztettek azirányban, hogy az új ipari városok mennyiben tudják ellátni városi feladatköreiket. Beluszky Pál 1967-es felmérésében az öt hierarchiacsoportból Tatabánya a II. rendű központok legalsó osztályába, a részleges központok közé került (Szekszárdda! és Zalaegerszeggel egyetemben), Oroszlány pedig az V. rendű központok sorát vezette (Dunavecsét és Ráckevét megelőzve).6 Egy ünnepi városi monográfiában viszont olyat csak lényegesen később, az 1970-es évek végén lehetett leírni, hogy „1954-ben, amikor Oroszlány városi rangját elnyerte, mintegy 100 lakást és 10 000 lakost jelentett. Azonban a település mai fogalmaink szerint nem nyújtott igazán városi feltételeket, sem kulturális, sem oktatási, és persze sok egyéb tekintetben sem.”7 * Az addig szinte töretlen menetelésben és fejlődésben komoly megtorpanást jelentett a bányászvárosok számára a szénbányászat fokozatos visszafejlesztése - a magas önköltség, a kedvezőtlen geológiai adottságok, és az akkor még olcsó szovjet kőolaj miatt.'5 A diverzifikáltabb gazdasággal rendelkező megyeszékhelyet kevéssé rázta meg ez a visszafogás, Oroszlány előtt viszont a teljes ellehetetlenülés lehetősége is felrémlett az 1970-es évek elején.9 Újabb iparágak telepítésére, a bányászat- és nehézipar-centrikus gazdaság átalakítására ugyan születtek tervek a vértesi városban is, de azokat néhány kisebb üzemegység beindításával megoldottnak is tekintették. Havasi Márton tanácselnök ezért 1979-ben meglehetősen optimistán így írt: „Oroszlány tudatosan készült a felnőtt korra, egyre több egyéb iparág is meghonosodott, így az egysíkú foglalkoztatás bizonyos mértékig enyhült.”10 Papp Józsefnek az 1980-as évek második felében végzett településfejlődési kutatásaival a teljes akkori városállományt felmérve ugyancsak a szocialista Germuska Pál: Kamaszvárosok? Tatabánya és Oroszlány fejlődési pályája 5 Karvalics 1996 adatainak felhasználásával. 6 Beluszky 1967: 555-556. 7 Barabás Albertné: Várospolitikánk eredményei. Wér 1979: 9. 5 Az MSZMP Politikai Bizottsága által 1968 októberében jóváhagyott, a népgazdaság távlati energiastruktúrájáról szóló koncepció a hazai szénbányászat erőteljes racionalizálását, a gazdaságtalan bányák bezárását tűzte célul: az 1968-ban foglalkoztatott bányászlétszám 45%-át kívánták leépíteni és más ágazatba átirányítani 1980-ig. MNL OL M-KS 288-5., 475. őe. (1968. október 29.) ’Fehér 1974: 6. 10 Wér 1979: 5. 83
