A közép-dunántúli régió városainak szocialista kori története - A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 29. (Budapest-Veszprém, 2012)
Germuska Pál: Kamaszvárosok? Tatabánya és Oroszlány fejlődési pályája a 20. század második felében
A közép-dunántúli régió városainak szocialista kori története városok sérülékeny pontjaira mutatott rá." Ezekben a nehézipari városokban még mindig az összes végrehajtott beruházás 80-90%-át az iparban eszközölték; miközben Budapesten csak 25%-át, illetve Magyarországon átlagosan 38%-át. Érdekes ugyanakkor, hogy éppen Tatabányán volt legalacsonyabb ez az arány - a hazai átlaggal megegyező 38%.11 12 A városlakók fogyasztási szokásait tükröző, a kiskereskedelmi forgalmat mérő adatokat vizsgálva Papp József számos negatív társadalmi tendenciára is rámutatott. A szocialista városokban élők ugyanis sokkal többet költöttek ételre-italra, és jelentősen kevesebbet iparcikkekre, mint az átlagos magyar városlakók. Papp úgy vélte, hogy a nehézipari termelésben gyökerező sajátos társadalmi kontraszelekció állhat a jelenség mögött. A szocialista városokban a magyar városi átlaghoz képest - Leninváros kivételével - mindenhol alacsonyabb volt a felsőfokú végzettségűek aránya az aktív keresők között; a szellemi foglalkozásúak közé sorolt keresők iskolai végzettségi mutatói pedig mind a tizenegy településen alacsonyabbak voltak az átlagosnál. Az értelmiségben felülreprezentált volt a műszakiak aránya, és számos jel mutatott arra, hogy a humán értelmiség szinte kerüli a szocialista városokat (tartós pedagógushiány, betöltetlen orvosi állások magas száma stb.). Papp mindezek alapján arra a megállapításra jutott, hogy „az egyfunkciós városi lét, a nehézipari kizárólagosság kétséget kizárólag erodálja a társadalmat, jellegzetes nyomokat hagyva a befogadó települések arculatán. A szocialista városok társadalmának mélyrétegeiben lejátszódó kedvezőtlen folyamatok: a növekvő italfogyasztás, az újratermelődő iskolázatlanság, a csökkenő értelmiségi részvétel, a riasztó válási számok egyidejűleg mutatják a csak nehéziparra koncentráló, a nehézipart ráadásul egyoldalúan iparosított településekben realizáló sztálinista gazdaságfejlesztés zsákutcáját”.13 Beluszky Pál későbbi vizsgálatai rámutatnak arra, hogy még leginkább Tatabánya tudta kihasználni ipari és közigazgatási kedvező pozícióját városi funkcióinak bővítéséhez és megerősítéséhez. A bányászváros így az 1970-es évekre felküzdötte magát a középvárosok közé, és tartósan meg tudott kapaszkodni a megyeközpontok sorában, és 9-10 ezer fő ingázót is el tudott tartani.14 Oroszlány 11 Első összefoglalását lásd Papp 1986. A szocialista városokról részletesen: Papp 1989. 12 Papp József kandidátusi értekezésében 11 települést sorolt a szocialista városok közé: Ajkát, Dunaújvárost, Kazincbarcikát, Komlót, Leninvárost, Oroszlányt, Ózdot, Paksot, Százhalombattát, Tatabányát és Várpalotát. Tatabányát megyeszékhelyi funkciója, Százhalombattát pedig bizonyos alvóvárosias jellege ellenére is a szocialista városok közé tartozónak ítélte. Papp ugyanakkor határesetnek minősítette Paksot, amely bizonyos struktúrái alapján a csoporthoz tartozott, más jellegzetességei alapján viszont a besorolása nem volt egyértelmű. Lásd Papp 1989: 94-95. Mint látható, mindössze egy városnyi a különbség az általa és általam meghatározott csoport között. 13 Papp 1989: 102-109., az idézet helye: 109. 14 Beluszky 2008: 75-77. 84
