A közép-dunántúli régió városainak szocialista kori története - A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 29. (Budapest-Veszprém, 2012)
Horváth Sándor: Sztálinvárosi mítoszok
Horváth Sándor: Sztálinvárosi mítoszok „hősök” nagyságának növelésére kialakult toposzok a város politikai megítélésének változásával éppen ellenkező előjelűek lettek, és a politikai hatalommal szembenálló nem-nyilvános diskurzusban más jelentéssel bírtak: elsősorban Sztálinváros „kirakatváros" volta miatt a politikai hatalom gyengeségét jelenítették meg, és ezek a toposzok később gúny tárgyát képezték. Egy Sztálinvárosról szóló történetben - a leggyakoribb értelmezések szerint - egy „bűnöző” vagy egy „prostituált” lehetett alapjában jóravaló ember, akit a város „megnevel . Ennek egyik fő oka az volt, hogy a hivatalos diskurzusban felnagyították a társadalmi konfliktusokat, részben azért, hogy ezzel is alátámasszák a város építőinek hősiességét. A már idézett, 1980-as irodalmi pályázatra beküldött visszaemlékező novella főszereplője, Mara, aki „a boci-pullmanokka! megrakott sztálinvárosi expresz- szel” érkezett, szintén egy egykori „franzstadti” prostituált volt, aki a zsarnok „madam” és „stricik” elől menekült a novella szerint szabadságot is jelképező városba.6' A novella egyetlen női szereplőjének ábrázolása magában hordozta azokat az előítéleteket, amelyek azokról a nőkről alakultak ki, akik az első években érkeztek Sztálinvárosba. A közvélekedés szerint „becsületes nő nemigen jött a városba ’, amit Örkény úgy fogalmazott, hogy „vagonszámra szállították ide a kurvákat”. Ide családos ember 1954-ig a városról kialakult negatív kép miatt nem hozta magával családját - gondolták sokan. Ha egy nő egyedül jött Sztálinvárosba dolgozni, azt a közfelfogás könnyen „ledérnek” minősíthette. Mara is ledéren viselkedik a novellában, mind az óvárosi albérletben, mind a szilveszteri mulatságon, még akkor is, ha új életet akar kezdeni. A novellában felbukkan egy „bagványsapkás fiatalember” is, aki „a lányokhoz” hívja a férfi főszereplőt „szórakozni”, ahol „nem erőszak a pajzánság”. A „sztálinvárosi nőkről” kétféle mítosz került be leggyakrabban a különféle ábrázolásokba. Az egyik, az imént említett „ledér nő” alakja, a másik a hivatalos propagandában is központi helyet betöltő, időjárási és egyéb nehézségeket le- küzdő „hős-munkásnő” mítosza. Örkény már idézett riportázsában ezt az alakot „Marika" képviseli, akiről „bajos volna megmondani, sovány-e vagy kövér, mert annyi burkolóréteget visel magán, mint a vöröshagyma. Az örök szélre való tekintettel vastag mackónadrágot visel, ebbe belegyűrve egy hosszú ujjú, sötétkék pulóvert s erre még rá egy világoskék, paplan vastagságú vattakabátot; mindezeket egy keskeny szíj szorítja le a derekán.”* 63 A sztálinvárosi „hős-munkásnőket” a női építkezés ábrázolásával léptették leggyakrabban színpadra. Az építkezés azért volt „női”, mert az építőbrigádok tagjaitól kezdve egészen a vezetőkig csak nők dolgoztak ott. A mintaépítkezés létrehozásával a politikai hatalom azt kívánta demonstrálni, hogy a nők a „férfias” szakmának tartott építőiparban is megállják a helyüket. Wolf Johanna, a MNL FML XXIII. 508. 60. d. „Solus eris” jeligével beadott novella. 63 Örkény 1985: 355. 145
