A közép-dunántúli régió városainak szocialista kori története - A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 29. (Budapest-Veszprém, 2012)
Horváth Sándor: Sztálinvárosi mítoszok
A közép-dunántúli régió városainak szocialista kori története tetni a gyárépítőket, elkezdeni a gyárat építeni, ugyanakkor a várost is fejleszteni, miközben a gyár újra tovább terjeszkedik - ennek az egésznek volt egy óriási romantikája [...] Mi akkor nem tudtuk, hogy lehetett volna jobban és jobb helyre, másként építeni; és rettenetesen izgalmas volt az az embertömeg, ami ott összeverődött. Az országnak részben a szemete, részben a java került oda, mert például vonatrakományszám hozták oda a pesti kurvákat dolgozni, és az exkavátor néha csecsemő- holttesteket emelt ki a földből [...] Valamiféle aranyláz jellege volt az építkezésnek.”47 48 A visszaemlékezések a városba bevándorlók sokfélesége mellett az odavetődött „prostituáltak”, „bűnözők”, vagy „dcklasszált elemek” nagyszámú jelenlétét emelték ki, ami a város építésének „aranyláz-mítoszát” erősítette. A politikai hatalom által is támogatott kollektiv akarat helyébe pozitív képként az alapítás időszakának „szabadsága” lépett, amely keveredett a társadalmi korlátok és a „régi rend” uralma alóli szabadulás ábrázolásával. Ennek az imázsnak az egyik oka pedig az volt, hogy 1956 után a Kádár-rendszer legitimációját részben arra építette, hogy a Rákosi-rendszerrel szembeni diszkontinuitását hangsúlyozta. Kádár igyekezett magát a desztalinizáció magyar élharcosaként feltüntetni, ezért az 1956 előtt történtek „túlkapásaival” nem vállalt közösséget az új rendszer. A hősies épités helyét az aranyláz mítosza váltotta fel, ami a város olvasztótégely szerepét hangsúlyozta. A sokszínűség és a szabadság vált izgalmassá, nem pedig a hősiesség, mint korábban. Persze a bevándorlókat szorgosan ellenőrző hivatalos szervek nem tudták megakadályozni, hogy „szocialista városba nem illő elemek” is a városba költözzenek, de ezek tömeges jelenlétét sem a korabeli rendőrségi jelentésekben, sem a letelepedési kérelmekben és engedélyekben nem lehet kimutatni. Ennek hangsúlyozását inkább tekinthetjük az „aranyláz-mítosz” megkonstruált részének, mint empirikus alapokon nyugvó megállapításnak. Már csak azért sem élhetett sok „bűnöző” vagy „prostituált” a városban, mert az állami intézmények ellenőrzése a város ,jóhírének megóvása” miatt sokkal intenzívebb volt, mint más hasonló méretű városokban. A sztálinvárosi bűnözésről keletkezett legendákat a korabeli megyei és városi rendőrségi jelentések annyiban cáfolták, hogy azt sok vetületében a székesfehérvárival azonos mértékűnek ítélték (erkölcsrendészet, kihágás, botrányos részegség),4S illetve felhívták a figyelmet arra is, hogy 47 Lázár 1979: 168. 48 Példaként említhető, hogy még az építkezés kezdeti időszakában, 1952-ben, amikor az egyedülálló férfiak száma Sztálinvárosban jóval magasabb volt, mint a szomszédos Székesfehérváron, az erkölcsrendészeti nyilvántartásba vett (rendőrség által kvázi prostituáltként nyilvántartott) nők száma Székesfehérváron magasabb volt, mint Sztálinvárosban. MNL FML XXIV. 11. 2. d. 1952. Erkölcsrendészeti munka. 140
