Lovas község története. Egy Balaton-felvidéki falu múltja és jelene - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 16. (Veszprém, 2001)

A viszonylag pontos kormeghatározást a lovasi leletanyag több megfigyelése is lehetővé teszi. Ilyen elsősorban a lelet állatcsontmaradványainak kiértékelése. A jégkor éghajlat-megváltozásai következtében ismételten változott állatvilágának és növényzetének összetétele. Tapasztalati alapon össze lehet állítani azoknak a fajoknak a listáját, amelyek különösebben jellemzőek az egyes időszakokra. Lovason viszonylag kevés és nem különlegesen jellegzetes állatfaj csontja került napfényre, mégis megállapítható, hog)' a lelet nem lehet a „c"-nél idősebb és az „e"-nél fiatalabb korú. A száraz, hideg, szélsőséges éghajlati szakaszok idején az állandó keleti szelek finom port hoztak és raktak le. Ily módon tekintélyes vastagságú lerakódás keletkezett, amelyet ma lösz néven ismerünk. A lösz összetételére mind a benne levő ásványok, mind pedig szemcséinek mérete alapján a rétegben fennmaradt szerves anyagok adnak megközelítő képel. Mindezeknek az adatoknak [a] gondos vizsgálata alapján arra a következte lésre kellett jutnunk, hogy a lovasi festékbányát a Szeleta-kultúra embere abban az időben használta, amelyet a grafikonunkon az „e" betűvel jelöltünk, tehát megközelítőleg i. e. 30-40 ezer esztendővel. A leletek kultúrtörténeti jelentősége A lovasi lelet közvetlen régészeti érdekességén lúlmenőleg több általános művelődéstörténeti, sőt, gazdaságtörténeti kérdést is érint. Szinte elképzelni is nehéz, hogy egy embercsoport, amelyet hosszú évlizezredek választanak el attól a fejlődési szinttől, amikor majd - közel 2000-ik generációbeli utódaik - felfedezik a termelőmunkát, hogy ezek az emberek a maguk gyűjtögető és vadásztevékenysége mellett már bányászkodtak, tehát egy bizonyos anyagot nehéz munkával céltudatosan termeltek. Mi késztette őket arra, hogy a föld alól nagy mennyiségű festéket bányásszanak ki, szellemesen kigondolt eszközök segítségével? Csak akkor válaszolhatunk erre a kérdésre, ha foglalkozunk a vörös festéknek a kezdetleges társadalmak éleiében vitt fontos szerepével. A régészek előtt közismert tény, hogy az ősi leletanyagokból, a lakótelepek tárgyi maradványai közül, őskori sírmellékletekből szinte sohasem hiányzik az okker, a vörös festék. Legkorábbi előfordulását már i. e. mintegy 150 000 évvel, a neandervölgyi ember lakóbarlangjának leleteiből ismerjük, s attól kezdve nincsen olyan ősi embercsoport, nincsen olyan régészeti kultúra, amely ne használta volna. Európában. Ázsiában, Afrikában, Amerikában egyaránt állandó kísérője az ősrégészeti kultúrák eszközeinek, edényeinek. Elterjedésére és fontosságára jellemző, hogy van olyan kultúra, amelyet az okkerhasználatáról neveztek el: a bronzkori ún. „okkersíros-kultúra", amely Európa keleti részén otthonos. A bennünket most közelebbről érdeklő őskőkorban, tehát a neandervölgyi ember megjelenésétől kezdve használja az ember a vörös festéket. Van olyan franciaországi barlang, amelyben 8-10 kiló okkert is gyűjtöttek össze az ásatok a kőeszközöket