Berhida, Kiskovácsi, Peremarton története és néprajza - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 15. (Veszprém, 2000)

VI. Népi kultúra és népi társadalom

indultak. A koporsót Szent Mihály lován jó barátok és rokonok vitték. Ha messze volt a temető, váltották egymást. Később halottaskocsin szállították a koporsót, amelyet nem díszítettek fel, csak egy koszorút tettek a tetejére. Temetés után ezt a koszorút hazahozták, s mindenszentekkor kivitték. A koporsó tetejére keresztet csavaroztak, ha az elhunyt rózsafüzér társulati tag volt. A szemfödelet az asztalostól vették, a szegények papírszemfödelet, a módosabbak selyem, rojtos szemfödelet. Menet közben a kántor kezdte a gyászénekeket, s azokat éneküték. A pap meg a mester latinul, a circum dederunt kezdetű énekkel indították az éneklést. A reformátusok ehhez hasonlóan, halotti énekeket énekelve mentek a temetőbe. A templomtoronyból nézte a harangozó, mikor indul a halottas menet, s míg a temetőbe nem értek, addig húzták a harangot. A harangozásért mindkét felekezetnél kiszabott összeget kellett fizetni. Legelöl ment a keresztet vivő rokon, illetve fejfavivő gyermek, őutána a pap, a kántor, valamint a ministránsok. A koporsót vivők következtek, majd a legközelebbi családtagok, a koma, majd a rokonság és végül az ismerősök, falubeliek. Mindkét felekezetnél ezt a rendet tartották be, de a reformátusoknál a fejfát vivő gyermeket az éneklő gyülekezeti tagok követték. Ha fiatal volt a halott, fehér zászlót vittek, ha rózsafüzértag, a rózsafüzéres zászlót és a négy rózsafüzéres lámpást. A lámpavivők neme megegyezett az elhunytéval. Ha kisgyerek halt meg, keresztszülei, ha nagyobb lány, legények vitték a koporsót. Ha valaki menyasszony, illetve vőlegény korában hunyt el, koporsóját koszorúslányok és vőfélyek vitték. Az egész úton végig lábbal előre vitték a halottat, így érkeztek a sírhelyhez is. A legközvetlenebbek álltak legközelebb a sírhoz, egyre távolodva a kevésbé közeli rokonok. A koporsó körbeállásának meghatározott rendjét sem a katolikusok, sem a reformátusok nem tudták felidézni. A temetőbe érve a sírnál elvégezték a szertartást, majd leeresztették a koporsót, s a sírt megszentelte a pap. A fejfát akkor szúrták le, mikor már a földdel egyszintű volt a halom, majd kialakították a sírhelyet. Mikor készen lett minden, a sírásók a kapanyéllel keresztet rajzoltak a sírra. A temetésen résztvevők általában fehér, fekete ruhába öltöztek, még ha nem is hozzátartozók voltak. Illett, hogy a falu minden családjából, házából megjelenjen valaki, felekezeti hovatartozás nélkül. A halott családja koszorút készíttetett, a gyászolók pedig olyan virágot vittek a sírhoz, amilyen volt otthon. A temetés után a legközelebbi rokonokat és a sírásókat behívták a házba a torra. Temetés után mindig megvendégelték a segítőket. Ez volt a halotti tor, melynek sokszor nevetés lett a vége, hiszen azzal kicsit oldódott a bánat. A halotti torra általában meleg vacsorát főztek, húslevest, rántott húst, fasírozottat. Az elhunyt ruháit a rokonok között osztották szét. Ha a rokonságban nem kellett, a jó szomszédok tarthattak rá igényt, ha nekik sem kellett, a rászorulóknak, a szegényeknek adták oda. „Volt olyan is, hogy majdnem összevesztek rajta." Szülőt, házastársat egy évig gyászoltak, a többi rokont hat vagy három hónapig. Ez idő alatt a nők fekete ruhában jártak, a férfiak fekete karszalagot vi-