Berhida, Kiskovácsi, Peremarton története és néprajza - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 15. (Veszprém, 2000)

VI. Népi kultúra és népi társadalom

az új gazdátok!" Ezzel próbálták az állatok elhullását meggátolni, hiszen számtalan olyan eset fordult elő, mikor a gazda után halt a kedvenc ló, tehén, kutya. A halálhoz fűződő szorongást, bizonytalanságot tükrözi az alábbi elbeszélés is: „Külestelekben volt, hogy a juhok gazdája meghalt. Aznap éjjel éjfélkor felkerekedtek a birkák, elöl ment a vezérürü, annak csöngő volt a nyakába mindig, és jártak körbe a hodályba. Ez minden éjfélkor megismétlődött. Éjszakára mindig voltak pásztorok őrködni, elkezdtek félni, nem akartak őrködni. Elhívatták a papot és misét mondattak az elhunyt gazdáért. Azután már nem fordult elő a birkák éjszakai körbejárása." A beteghez, halálán lévőhöz a halottkémet vagy az orvost és a papot hívták. A békés, nyugodt halál eljövetelét várták. „A bús halál szomorú ideje hangulatilag alig nevezhető ünnepnek, de a halottal való foglalatoskodás, a gyászszertartással, a temetéssel kapcsolatos szokások, hagyományok néprajzilag az ünnepnapok sorába emelik a szürke hétköznapoktól annyira különböző gyásznapot, a temetés napját."

43 A halál beálltától számított 36 órán belül nem volt szabad eltemetni a halottat. (Nyáron a községi jégveremből hoztak jeget, nehogy megszagosodjon.) Az elhunytat lakóházában ravatalozták fel. Ha a ház kicsi volt, a családtagok a ravatal idejére rokonaikhoz költöztek. Az 1970-es évektől vált általánossá, hogy a kórházból a ravatalozóba viszik a halottat, s nem otthon ravataloznak. Mikor bejelentették az elhalálozást, rögtön harangoztak. Két kicsit csendítettek, ha kislány halt meg, két hosszút, ha asszony, három picit, ha kisfiú, három hosszút, ha férfi. A reformátusoknál a halál napján óránként harangoztak. Ha a rokonság nem merte megmosdatni és felöltöztetni a halottat, ezt a munkát az idősebb szomszédasszony vagy a falubeli halottöltöztető végezte el (például Vincze Marcsa néni). Kifejezett specialistája nem volt a faluban a halottöltöztetésnek. Szegényebb asszonyok, férfiak vállalták el a halott öltöztetését, akik nem féltek a halottól, és egy kis honoráriumra szükségük volt. Munkájukért pénzt vagy sonkát, kolbászt, zsírt kaptak. Az elhunytat legkedvesebb ruhájába öltöztették fel. Ha az elhunyt fiatalasszony volt, menyasszonyi ruháját adták rá. Ha kislány vagy kisfiú halt meg, fehér ruhában temették. A katolikusok rózsafüzért, imakönyvet tettek a koporsóba. A felravatalozott mellett szentelt gyertya égett. A katolikus halotthoz jövő búcsúzók a háznál lévő szenteltvízzel megszentelték az elhunytat az erre a célra előkészített rozskalászcsokorral. A temetés előtt mindkét felekezetnél a háznál imádkoztak. Este összejöttek az idősebb asszonyok virrasztani és egész éjszaka virrasztottak. Imádkoztak, halotti énekeket énekeltek. A temetést megelőző napon a rokonok, a jószomszédok ásták meg a sírt. A sírásóknak pálinka járt, majd reggeli, dolguk végeztével pedig ebédre várta őket a család. A katolikusoknál a temetés napján reggel tartották a gyászmisét, „míg az elhunyt a földön felül volt". A temetés kitűzött időpontjára a pap, a kántor, a sekrestyés, a ministráns gyerekek a házhoz mentek. A háznál elvégezték a szertartást, majd a temetőbe indultak. A reformátusok halottjukat hosszan búcsúztatták a háznál, s csak utána