Berhida, Kiskovácsi, Peremarton története és néprajza - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 15. (Veszprém, 2000)

VI. Népi kultúra és népi társadalom

harangozás is elhangzott, bementek a templomba. A legények viszont csak az istentisztelet megkezdése után, a második éneknél mentek be a hátsó bejáraton és vonultak fel a karzatra. Istentisztelet végeztével Berhidán először a lányok, majd a fiatalasszonyok, utánuk pedig az öregasszonyok mentek ki a templomból. Őket követték az öreg férfiak és a tisztségviselők. Utoljára a legények hagyták el a templomot. Kiskovácsiban először az iskolás lányok, majd a nagylányok, utánuk pedig az asszonyok mentek ki a templomból. Őket a férfiak követték: a presbiterek, a házasemberek, majd a legények. Utoljára a lelkipásztor ment ki, akit a férfiak a templom előtt megvártak. Ilyenkor még akár fél órát is elbeszélgettek, s csak úgy mentek haza. A közösségi életnek egyik legfontosabb színtere volt a templom előtti tér. A ki- és bemenetelnek ez a meghatározott rendje jellemző volt a dunántúli református gyülekezetek döntő többségére.

112 A templomi hitélet mellett az egyéni hitélet, a magánáhítat meglepően egyszerű volt, a kultúrprotestantizmus erőteljesen éreztette hatását még Kiskovácsi zárt és hagyományőrző reformátusai között is. A berhidai reformátusok pedig hasonló vagy azonos hatásoknak voltak kitéve, mint a római katolikusok: az el- és bevándorlás, a gyári munkavállalás, a hagyományos közösségi keretek fellazulása, az életforma megváltozása mindezekkel együtt nem kedvezett az elmélyültebb hitéletnek. Általában elmondható, hogy a gyermekeit mindenki megkereszteltette, még az 1950-60-as években is. A templomkerülők is egyházi szertartással temettették el halottaikat, megfizetve öt esztendőre visszamenőleg az egyházi adót a presbitérium határozata szerint. Sokan esküdtek meg továbbra is templomban. Kiskovácsiban az 1960-as évekig még a gyermekágyból felkelő anya első templomba menetelét, az egyházkelőt ugyancsak megtartották. Egészen az 1960-as évekig általánosnak mondható a gyermekek hitoktatása. A hittanórák keretében imádságokat is tanultak, de a közös imádkozás családon belül már nem nevezhető általánosnak. Előfordult ugyan, többnyire azonban csak kisgyermekekkel, akiket anyjuk vagy nagyanyjuk, esetleg idősebb testvérük tanított imádkozni. Gyakoribb volt a közös imádság karácsonykor, továbbá evés előtt az asztali áldás. Evés után nem imádkoztak mindenhol, ugyanúgy reggel sem. Ahol igen, ott is csak magukban, ugyanígy este is. Közös, hangos imádság alig fordult elő. A legidősebb kiskovácsi reformátusok is arra emlékeznek, hogy a családban csak a gyermekekkel imádkoztak közösen este, elmondva az „En Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem..." kezdetű, általánosan ismert imádságot, valamint az Úr imáját, a Miatyánkot. Reggel pedig a római katolikusok között is ismert imádság hangzott el: „Én istenem felébredtem, Te őrködtél énfelettem. Köszönöm, hogy megtartottál, hogy felettem virrasztottál. Fogj meg ma is szent kezeddel, szent kezedből ne eressz el, vedd oda mind, aki szeret, óh hallgasd meg kérésemet - Uram Jézus segíts meg! Ámen", amelyhez befejezésképpen egy ún. röpimát, egy fohászt toldottak. Imádkoztak evés előtt és evés után is, az asztali áldást, de hangosan felnőtt emberek nem szoktak imádkozni, csak a gyermekek. A XX. század elején még rendszeresen felolvastak a Bibliából és a család tagjai zsoltárokat énekeltek. A két világháború között már csak alkalmanként olvasták a Bibliát, bár akadt egy-egy idős ember, aki rendszeresen kezébe vette. He-