Berhida, Kiskovácsi, Peremarton története és néprajza - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 15. (Veszprém, 2000)
VI. Népi kultúra és népi társadalom
volságot. Ez a gyalogosan megtett út igazi zarándoklat volt. Csatkára, tekintettel arra, hogy messzebb volt, lovas kocsikkal mentek, de kevesebben, mint Bodajkra. A búcsúsokat az előimádkozó vagy búcsúvezető vezette és 30-40 zarándokot két-három lovas kocsi kísért, amelyen az élelmet, valamint a takarókat szállították, hisz egy éjszakát a kegyhelyen töltöttek. E kocsik valamelyikére ült fel az is, akinek gyaloglás közben feltörte a cipő a lábát. A berhidai zarándokokat a két világháború között nem kísérte el lelkipásztoruk, mert már idős ember volt (a fiatalabb papok viszont együtt mentek híveikkel). Induláskor a pap az otthon maradottakkal a falu utolsó házáig, „a szélső házig" kísérte el a búcsúsokat, akik önkéntes alapon szerveződtek. Öltözetük általában félünnepi volt, másik ruhát nem vittek magukkal, hiszen szombaton indultak és vasárnap estére újra otthon voltak. Útvonaluk hagyományosan kialakult, Péten, Várpalotán, Bakonykútin és Guttamásin vezetett keresztül, át a lőtéren, Bodajkig. Menet közben Mária-énekeket énekeltek, mondták a rózsafüzért vagy egyéb imádságokat. Amikor egy-egy faluhoz közeledtek, már a határban énekelni kezdtek. Egy kocsi mindig előre ment, jelezve érkezésüket. A falvakban várták a búcsúsokat. Ahol a papjuk otthon maradt, ott a hívek vele, ahonnan viszont a falubeli zarándokokkal ő is elment, ott nélküle. A templomhoz vezető úton eléjük mentek és a templomi zászló meghajtásával köszöntötték őket. A kölcsönös tisztelet jeleként a szembetalálkozó csoportok egymás felé üdvözlésképpen meghajtották a náluk lévő zászlót. Harangszóval is üdvözölték a zarándokokat minden faluban: „harangoztak elejbénk" - mondták. Egy rövid nnádságra, énekre mindig betértek azon falvak templomaiba, amelyeken áthaladtak. A berhidaiak egy nagyméretű búcsús keresztet és egy templomi zászlót vittek magukkal a zarándoklatra, amelyek mindig a menet élén haladtak. Akik vitték, azoknak a mellén egy széles szíjat tettek keresztbe, ebben egy tartó volt, ahova a keresztet, a zászlót beletűzték, s így csak fél kézzel kellett fogni. Egyébként mindig volt közöttük annyi legény, hogy egész úton felváltva vihették mind a keresztet, mind a zászlót. A kegyhelyhez érkezve célhoz értek. Énekelve mentek be nyomban a templomba, ahol egy lelkipásztor fogadta őket. Érkezésükkor pedig harangszóval köszöntötték csoportjukat. Ez minden zarándokcsoportnak kijárt. Volt a kegytemplomban egy „szép, nagy Mária szobor", itt énekeltek, imádkoztak, és csak ezután foglalták el szállásukat. Egy berhidai lány a korábbi esztendőkben Bodajkra ment férjhez - „odakerűt menyecskének" -, ő adott szállást az 1930-40-es években a berhidai zarándokoknak. Nagy pajtájuk volt, ahova szalmát terítettek le, s ahol biztonságosan megszállhatott a csoport. Itt még nyugovóra térésük előtt elimádkozták a Rózsafüzért. Másnap, azaz vasárnap (mindig szombaton indultak útnak!) korán keltek, s első útjuk a Kálváriára vezetett. Itt mind a tizennégy stációnál imádkoztak, énekeltek és ezt követően mentek a templomba a szentmisére. Mise után ki-ki a magával vitt élelemből megebédelt, majd a templomban búcsút vettek a kegyhelytől, de ezt megelőzően megmosták magukat a Szentkút vizével, azonban haza nem vittek belőle. Pedig a század elején még betegek számára rendszeresen használták, vittek is magukkal e vízből. Sőt a szent kutak környéke növényeinek ugyancsak szentelményi erőt tulajdonítottak. 69 Pl. Csatkán, bár nagyszámú offer őrizte meg a csodás gyógyulások emlékét, azonban a recens adatok erről mit sem tudnak.