Berhida, Kiskovácsi, Peremarton története és néprajza - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 15. (Veszprém, 2000)

VI. Népi kultúra és népi társadalom

A helyi közigazgatásban is a törvényességet a jegyző képviselte. Mindig volt itt főjegyző és segédjegyző, valamint adóügyi jegyző. Utóbbiak látták el mind Berhidát, mind Kiskovácsit az egyesülés után. A központ, azaz a jegyzőség Berhidán székelt. A Peremartonnal való egyesülést követően az egyik falu a vezető jegyzőt a másik a beosztott jegyzőt adta. Végrehajtót is alkalmaztak, aki az adóhátralékát rendezni nem tudó személyek tartozását hivatott behajtani. A falvak lakossága felekezetenként is rendelkezett választott egyházi világi tisztségviselőkkel: a reformátusok a gondnokkal (kurátor) és a presbiterekkel, a római katolikusok pedig a templomatyával és a képviselő-testület tagjaival. A közösség mindemellett tagolt volt nemenként és életkoronként, hisz a családi, valamint a társadalmi szerepek nemekhez, továbbá életkorokhoz kötődtek. Tulajdonképpen e két megosztottság a legősibb, már akkor létezett és működött, amikor a vagyoni megosztottság még ismeretlen volt. Ezek alkották a társadalom természetes egységeit. Általában, amint a magyar nyelvterületen másutt is, hét korcsoportot különíthetünk el: kisgyermekek hatesztendős korukig, 6-12 évesek, 12-16 évesek csoportja, legények, eladó lányok, fiatal házasok (nőknél ők voltak a menyecskék), középidejűek (40-50 évesek), öregek, vének. E falusi társadalom tagjait jogok illették meg, de velük együtt kötelezettségeik is voltak, mégpedig nem is kevés. Közöttük talán a legfontosabb a mindenki számára előírt és az egész közösség érdekeit szolgáló közmunka volt. Télen az utaknak a hótól való megtisztítása állt a közmunkák első helyén. Nemcsak a házak előtt a járdát kellett a hótól szabaddá tenni, hanem a falu útjait is, egészen a település határáig. A hólapátolás idejét mindig kidobolták. Akik magatehetetlenek voltak, azok helyett a munkabírók elvégezték a hóeltakarítást. Előfordult, akkora hó hullott, hogy csupáncsak alagutat vághattak benne, de a közlekedést a faluban így is biztosították. A vasútnak Küngös felé 1,5 km-es szakasza volt, ahova a berhidai legények elmentek havat lapátolni. Ez viszont már nem közmunkában történt, érte a MÁV fizetett. Jó téli kiegészítő keresetnek számított. Téli közmunkában viszont kihordták a faluból a havat szánkóval, hogy olvadáskor ne az utcákon folyjék a víz. Ugyancsak téli közmunka volt a jégvágás és a jégverem feltöltése. Bár úgy emlékeznek rá, hogy soha senki nem vette ezt igénybe, ugyan a lehetőség mindenki számára adott volt. A kocsmárosoknak saját jégvermük volt, ők innen használtak, a falubelieknek pedig az emlékezet szerint nem volt rá szükségük. Ennek ellenére minden esztendőben feltöltötték Berhidán a református templom előtti téren álló két jégvermet, valamint Kiskovácsiban a pásztorháznál lévőt. 1940 körül Nagy Lajos jegyző egy kis strandot építtetett Kiskovácsi felé 20 X 20 m-es medencével, amelyet két forrás táplált, és egy nap alatt 1 m magasan töltötték fel vízzel (cséplés idején itt fürödtek éjszaka a munkások, s csak 1945ben pusztult el). Itt, valamint a malmok előtt és a Séd szélén vágták télen a jeget a fogattal nem rendelkező ún. gyalogok. Fejszével és csákánnyal dolgoztak, a jeget viszont kézzel rakták fel a fogatosok szekerére, akik a vermekhez vitték. Itt kiborították a szekér tartalmát, majd a verembe dobták a jégtömböket. A bent állók fejsze fokával összetörték és szalmával vastagon beterítették. A vermet kívülről náddal födték, kúp alakúan elhelyezve. Őszre azonban már soha nem volt benne jég, elolvadt. A jégvágás napját a bíró határozta meg és a kisbíró dobolással adta a közösség tudtára.