Berhida, Kiskovácsi, Peremarton története és néprajza - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 15. (Veszprém, 2000)

VI. Népi kultúra és népi társadalom

letes munkát végezni. Amint mondták: „nem bújt úgy a fődbe a fakeretes fogas, mint a háromtagú vasfogas." A tavaszi vetés előtti talajporhanyításhoz nehézfogast használtak, ez rendszerint kéttagú volt és nagyobb méretű, mint a magtakaró. A kapásokkal szemben az őszi gabona nem kívánt különösebb gondozást, ha nem volt gyomos. Ha a gaz felverte, mondták, hogy megyünk irtani a mácsonyát (tüskés levelű, lágy szárú gyomot), mert különben nehezen lehetett aratni, nagyon szúrt a tüskés levele. Úgy tréfálkoztak, hogy dicsérték a gyomos parcellát, hogy milyen gyönyörűen virágzik (szép lila színe volt); amikor elvirágzott, és csak a tüskés szár maradt, azt mondták: má csúnya! Az árpában, zabban volt leginkább, böködóvel, irtófával, nyélbe erősített keskeny, éles vaslemezzel szúrták ki, bökték meg a gyomnövény tövét, majd otthagyták elszáradni. Az aratást a legutóbbi időkig kaszával végezték. Egy kaszához három ember kellett, a kaszáson kívül a marokszedő és a kévekötöző. Ahol lehetőség volt rá, két kaszás dolgozott (apa és fia vagy férfitestvérek) egy-egy marokszedővel és közös kévekötözővel. Az is előfordult, hogy a kaszások kötötték be a kévéket. Ebben a munkaszervezésben a nők kivétel nélkül a marokszedést végezték, a férjük vagy az apjuk után haladva. Egykor azonban, még a múlt században, amikor az aratás szót az eredeti értelmében: az aratósarlóval végzett munka megjelölésére használták, a gabonavágás kimondottan női feladatkör volt. Az egyik idős gazda erről a következőképpen emlékezett meg: „az én apám mesélte, hogy az ő öreganyja még aratott kézzel, egy nap 52 kévét learatott, egy ember kötötte utána a kévéket."

43 Ehhez a munkához használt fogazott élű aratósarlók és a nagyméretű kévék bekötésére szolgáló kévekötőfák rég elenyésztek. Az eredendően szénavágásra szolgáló kasza már a múlt század második felében átvette az aratósarló helyét gyorsabb, termelékenyebb eljárásmódja miatt, a marokszedésre szolgáló sarló sem azonos a régi női munkaeszközzel, hanem szintén a fűvágásra szolgáló sima élű gyári sarlót használták. A kétkacsos aratókaszát hajlított faágból készített takaróval szerelték fel, hogy vágáskor a gabonaszálak ne kuszálódjanak össze. A penge általában egy méteres volt, rendszeresen fenni kellett. A gabonatábla szélét úgy kezdte vágni a kaszás, hogy a levágott a fenn állónak dőlt, amint mondták, rávágták. A marokszedő két maroknyi szálat fogott egybe és belefektette az előre elkészített, a tarlóra leterített gabonakötélbe, amihez még a másik összefogott marok került. A kévekötő mindkét végén kihegyezett cucafával kötötte be a kéve kötelét. Egy kévébe mindig két marok ment. A kötözéshez használt gabonakötél teljes napi mennyiségét a hajnali párás időben sodorták meg a frissen vágott gabonából, amikor még nem törött a szála, majd egész nap locsolták, pokróccal takargatták, hogy megőrizze rugalmasságát. Altalános gyakorlat szerint mindenki maga aratott, a családok maguk végezték a nehéz munkát, legfeljebb szükség esetén valamelyik rokon segített. A nagygazdák és az uradalmak viszont részes aratókat fogadtak a falubeli szegényekből és az iparban dolgozókból, akik szívesen vállalkoztak az alkalmi kenyérkeresetre. A kévébe kötött gabonát a napi aratás után összerakták kepébe, 14 kéve adott ki egy összerakott egységet, de előfordult a 18-as is. Alulra fektették le a röjtökkévét, erre négy felől kereszt alakban, fejjel befelé fektettek egymásra három sor kévét, hogy a fejük takarta egymást, majd az egész tetejére tették a papkévét, úgy, hogy