Berhida, Kiskovácsi, Peremarton története és néprajza - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 15. (Veszprém, 2000)

VI. Népi kultúra és népi társadalom

északi irányba legyen a kalásza, hogy a szél ne tudjon belekapni. A papkévéből szálakat húztak ki, hasonlóan az alatta lévőkből is, megsodorták és összekötötték egymással, hogy a szél ne bonthassa meg. 5-6 kepét raktak egymás közelébe, a rakodáshoz készítették össze, hogy a kocsihoz ne kelljen cipelni. Általában tíz kepét raktak fel egy csatlásos szekérre; volt, aki tizenkettőt is, ennek megfelelően rakták össze a kepesorokat. A keresztbe rakott gabona mindaddig állt a tarlón, amíg nem végeztek az aratással. Rendszerint három hétig is eltartott. A takarodással sietni kellett, ezért többen összefogtak, ökrökkel, lovakkal, hosszúszekerekkel hordták be a terményt. A megrakott szekeret nyomórúddal szorították le, elől lánccal „csatlásra tekerve, hátul kötéllel meghúzva". A szekeret két oldalt vendégoldallal szélesítették, amit keresztirányú csatlás támasztott alá. A behordott gabonát az udvar végében kijelölt helyen, a szűrún asztagba rakták. Kialakult gyakorlat szerint az asztragrakásnál „egy lépés hosszat kellett tíz csomóhoz [kepéhez] számolni", vagyis a termésnek megfelelő alapterületet jelöltek ki. Alulra régi szalmát raktak, majd a kévéket fejjel egymás felé fordítva rakták össze soronként a kijelölt alapméret szerint. Külön rakták a búzát, árpát, külön a zabot, mindegyiknek megvolt a szokásos helye. A masinálás a tizedik részért ment, a géptulajdonos gondoskodott a személyzetről. A gazda többnyire csak az italt adta. Amikor beálltak és amikor végeztek, pálinkát és bort kaptak a cséplők. Egy nap három helyre is odaért a gép. Ha nagyobb mennyiség volt, előző este beállították a cséplőgépet, másnap korán kezdtek, estére végeztek. Eleinte járgányos gépek voltak, majd benzinmotoros körmös traktor hajtotta a cséplőgépet. A cséplőgépet ökrökkel húzatták egyik háztól a másikhoz. A kézi cséplés hosszú ideig megőrződött, ugyanis a tetőfedéshez szükséges rozsszalmát csak ilyen módon tudták biztosítani, a gép teljesen összetörte volna. A szegény emberek, akiknek 5-6 kereszt gabonájuk termett, vagy ahol kis asztagok voltak, és nem ment be a gép, többnyire cséphadaróval verték ki a szemet. A kézi cséplés különösen fontos szerepet játszott, amikor a legtöbb portán szalmafedeles pajták álltak, ezért sok zsúpszalmára volt szükség. Amint visszaemlékeztek, az első világháború előtt még nyomtatták a búzát, a pajta előtt elkészített szürűre terítették el a kioldott gabonakévéket, majd ráhajtották a lovakat, amin azok körben jártak. Időnként megforgatták az ágyást, 2-3-szor, addig tapostatták, míg ki nem pergett a szem, utána görbefogú gereblyékkel rázták, felszedték a szalmát, a magot összetolták kupacokba és lapáttal kiszelelték, a széllel szemben feldobták, törekrostán rostálták. A falapátokat, amit a szeleléshez használtak, a bakonyiak árulták, jártak szekerekkel ezen a vidéken is. Emlékeznek arra is, hogy a kisebb készletekkel rendelkezők inkább csépeltettek. Egykor szokásban volt a bércsépelés, amint arra egy helyütt a következőképpen utaltak: „öregapám csépütt ötös csoportba, öten vótak, felváltva ütötték ritmusra. Vóiak nagy pajták, abban egész télen dógoztak, ha száraz fagyok vótak, kinn is csinyáták."

44 Árra is van adat, hogy akinek kevesebb földje volt, kevés gabonáját elterítette a szérűn, a kocsiról levette az oldaldeszkákat, hogy csak a kerekek maradtak, és így járatta körben a lovakkal vagy ökrökkel a gabonaágyáson. A kézicsép, a cséphadaró a későbbi időben is jó szolgálatot tett pl. a bab kiverésében. Különösen az 1930-as években lett nagy divatja a kukorica közötti babtermelésnek, ekkor újra kézbe kerültek a félrerakott csépek.