Balatonfüred és Balatonarács története - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 14. (Veszprém, 1999)

VII. Életmód, hagyományos népi kultúra Füreden (S. Lackovits Emőke)

tett mindenkinek tehetsége. Az egyház fenntartását, a lelkipásztor és a tanító díjlevélben foglalt juttatásainak megadását azonban nem mulasztottak el, e téren nem panaszkodtak a gyülekezet tagjaira. Az egyháznak végzett munka, valamint az egyház számára való közadakozás nem veszett ki a gyülekezetből. Ennek eredményeként építették fel a református kultúrházat is 1934-ben, amelynek berendezését a családok vásárolták meg. Minden család vett egy asztalt és annyi széket, ahány tagja volt a családnak. Ezzel megteremtették a hajlék berendezését is. Korábban ugyanilyen módon készítették el a templombeli padokat sok helyen. Akik nem tudtak pénzzel adakozni, munkával járultak hozzá az építéshez. Volt, aki mindkettővel. Az építkezés kövét is a gazdák hordták össze. Az egyik így emlékezett erre: „...minden darab kőnek megmondtam, amikor ledobtam, hogy táncolok benned!" A családok valósággal licitáltak egymásra, ki ad többet az építkezéshez. Ez cselben is igazolódott az a század eleji lelkészi megfigyelés, hogy a református gazdaember nem sajnálja adományait, ha a templomáról van szó (Illyés Endre). Az istentiszteleteken való részvételt, az úrvacsora szentségével élést rendszeresnek, sőt buzgónak tapasztalták, bár némely személyekre nem ez volt a jellemző. Már a XVIII. században is akadtak templomkerülők, pedig az akkori egyházfegyelem ezt aligha tűrte, komolyan szankcionálta, mégis előfordult. „A Hallgatók a közönséges Isteni Tiszteleteknek gyakorlásában serények, de ugyan találtatik oly, a ki fél esztendeig, sőt esztendeig is alig mégyen a Templomban. Tiszteletes Uramnak illendő becsületit megadják..."

130 Napjainkhoz közeledve ez a kép egyre árnyaltabbá vált. Vizsgált időszakunkban még hétköznap reggel 7.30-tól 8.00-ig tartottak istentiszteletet, amelyen elsősorban az iskolás gyermekek vettek részt a tanítók vezetésénei, valamint jámbor, idős asszonyok, akik imádkozni mentek el a templomba. Ilyenkor többnyire az „Úristen Téged szívünkből dicsérünk..." c. éneket énekelték. E reggeli ájtatosságoknak köszönhetően, valamint a rendszeres hitoktatás eredményeként a gyermekek a zsoltárokat és a gyakrabban énekelt énekeket megtanulták, könyv nélkül tudták még felnőtt, sőt idős korban is. Van, aki a mai napig nem visz magával énekeskönyvet a templomba, mert az énekek java részét úgyis könyv nélkül fújja. E minden reggeli könyörgés után még az iskolában is imádkoztak és énekeltek. Vasárnapokon és más ünnepeken a családok együtt mentek templomba. Egyedül a polgáristák gyülekeztek az iskolában s mentek együtt, zárt sorokban egy tanár vezetésével a templomba. Istentisztelet előtt háromszor harangoztak: először a nagyharanggal, majd a középsővel, végül a kicsi is csatlakozott hozzájuk, azaz összehúzták a harangokat. Erre illő volt a templomba érni. A templomban kötött ülésrend volt, amelynek összeállítását 1863-ban rendelte el az egyházközség vezetése, s 1864-ben írásban rögzítették, mindenkire kötelező érvényűvé tették. Somody Dániel (szentantalfai) volt ekkor a gyülekezet lelkipásztora. Ekkor 261 férfinak és 192 nőnek rendeltek helyet, amelyek személyeknek és családoknak szóltak, 20 pad férfiaknak, 21 pedig nőknek. A személyre szóló helyek mellett külön pad szolgált a mesterlegénveknek a mesteremberek széke mögött, a gazdalegényeknek egy-egy pad mindkét karzaton, mögöttük ugyancsak egy a szolgalegényeknek, míg lent három pad a gazdalányoknak, mögöttük egy a szolgálóknak.

131 A helyek rangsort, társadalmi szinteket jeleznek, továbbá ezek alapján a fizetett egyházadó nagyságát és az adakozás mértékét is jelentik. Egyes egyházközségekben világosan kimondták, hogy az egyházadó mértéke alapján sorolják rendekbe, osztályokba a családokat, s ennek alapján kapnak helyet a templomban elöl, középütt vagy hátul.

132 Valójában ez történt Füreden is: az adakozók neve és adományaik nagysága alapján rangsor állítható össze, s ez tükröződik a templo-