Balatonfüred és Balatonarács története - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 14. (Veszprém, 1999)

VII. Életmód, hagyományos népi kultúra Füreden (S. Lackovits Emőke)

ez az ajándékozás nem mondható rendszeresnek. A keresztszülők viszont többnyire figyelemmel kísérték keresztgyermekeik sorsát, életét. A gyermekágyas anyának Füreden nem szoktak komakosarat vinni, ugyanis a tágabb családban elvégezték a főzést, és így a szűkebb család nem szenvedett hiányt. Szegény családokban viszont a gyermekágyas anyának a tehetősebbek 1-2 hétig naponta ebédet vittek, beosztva egymás között az időpontot. Elsősorban onnan vitték az ebédet, ahol ő vagy a férje dolgozni szokott. Ez a szokásmaradvány azt igazolja, hogy a komakosárvitel általánosan gyakorolt volt, de egy megváltozott életforma perifériára szorította. A gyermekágyas időszak az egyházkelővel (az anya avatása) zárult, amelyet a születést követő hat hét után tartottak. Ez alkalommal ment ki először az utcára az anya a szülés után, s ez az első útja a templomba vezetett. Ez általában egy hétköznap reggeli istentiszteleten történt, hétfő reggel vagy keresztelés előtti szombaton. (Amikor a köznapi istentiszteletek megszűntek, az alkalom vasárnap reggelre tevődött át.) Ide a bába kísérte el az anyát. A lelkipásztor ilyenkor imádkozott érte, gyermekéért és az egész családért, majd megáldotta őt. Az egyházkelő szokása tulajdonképpen ószövetségi mintára végzett cselekmény (III, Móz. 12, 4), a megtisztulás (purifikáció) utáni áldozatbemutatás analógiájára történt. Római katolikusoknál általánosan gyakorolták. Reformátusoknál a XVII. századig tilalmazta az egyház, majd 1745-től kötelezővé tették egész Dunántúlon. Torkos Jakab püspök 1747-ben végzett egyházlátogatása alkalmával ellenőrizte meglétét is.

110 Ugyanúgy, mint a keresztelésért, meghatározott stóla járt érte. A gyermekek névválasztásánál a szülők akarata döntött, de a családtagok kívánságát is figyelembe vették. Egyedül a korábban elhunyt gyermek nevét nem adták szívesen az újszülöttnek, azt tartva, hogy „a halott eljön akkor az élőért", vagyis az a gvermek is rövid időn belül meg fog halni. Erre vonatkozóan példákat soroltak fel. Ugyanakkor a közösségnek is volt egy névanyaga, amit a felekezeti hovatartozás határozott meg, s amely a Balaton-felvidéken mindenütt fellelhető volt. így a közösség által elfogadott és a család által választott nevek többé-kevésbé megegyeztek, legfeljebb gyakorisaguk különbözött az adott nemzedékek esetében. A névválasztásnak ez a kötöttsége csak századunk 60-as éveitől kezdett megszűnni. Az emberi élet harmadik nagy szüksége, végső állomása a halál. Ezzel kapcsolatban is meghatározott szabályai voltak a közösségnek, amelyek a végtisztesség megadására, az eltávozott tisztességes eltakarítására köteleztek mindenkit. Vizsgált korszakunkban még döntő többségben háztól temettek. Bár a református temetőben volt egy halottasház, amelynek egyik helyiségét az épület gondozásáért egv nincstelen család lakta, azonban ezt a házat jobbára csak szegény emberek használták, vagy olyanokat temettek innen, akiknek senkije sem volt. Az elhunytat a halál beállta, annak megállapítása, majd megmosdatás és felöltöztetés után ravatalozták fel. Temetés napján a ravatalt az udvarra, a házzal párhuzamosan állították fel. Erre a célra a temetőben őrzött Szent Mihály lovát, valamint egy fekete takarót használtak, amelyhez ajtóra való drapéria is tartozott. Ez jelezte és jelképezte a gyászházat.

111 Az elhunytért a halál napján már harangoztak egyszer. Ezt követően három napon át kiharangozták. Reggel 8 órakor (istentisztelet után), délelőtt 10 órakor, majd délben. Utolsó nap volt a temetésé. Ekkor először a kisharangot húzták meg, utána a középsőt, majd a nagyot, vagyis „összehúzták a hármat". Férfiaknak háromszor harangoztak az egyes haranggal. Idős férfinak a legnagyobbal, „középidejűnek", fiatalnak, ifjúnak a középsővel, tizenöt esztendősnél fiatalabbnak pedig a kisharanggal. Végén