Balatonfüred és Balatonarács története - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 14. (Veszprém, 1999)

VII. Életmód, hagyományos népi kultúra Füreden (S. Lackovits Emőke)

összehúztak. Nőknek két verset húztak, harmadikra összehúztak. Kislányoknak, tizenöt esztendő alatt ugyancsak a kisharangot szólaltatták meg. A harangozóversek között mindig szünetet tartottak. A harangozásért fizetni kellett. A ravatal körülállásának megvolt a rendje. A közvetlen családtagok mindig a ház fala elé álltak. Az elhunyt fejéhez legközelebb házastársa, majd a gyermekek, testvérei, végül az unokák. Velük szemben rokonsági fok szerint a közeli, majd távoli rokonai álltak. A keresztgyermekeknek itt már nem volt meghatározott helye. A lelkész az elhunyt fejéhez állt, vele szemben helyezkedtek el a Polgári Dalegylet tagjai, akik minden tehetős gazdaember temetésére kivonultak, énekükkel szolgálva. Szolgálatukért a családtól 10-20 liter bort kaptak, amit a temetést követően közösen fogyasztottak el, közben elbeszélgettek. Volt temetkezési vállalkozó is Füreden, tőle bérelték a halottaskocsit, amely elé lovakat fogtak be. A prédikáció elhangzása után erre tették fel a koporsót, amit kikísértek a temetőbe. Elöl ment a Dalárda fekete gyászzászlóval és a lelkipásztor, majd a koporsó mögött a család és a végtisztességtevők a ravatal körülállásának megfelelő sorrendben. Idegenek mindig a végén mentek. A sírnál ismét elhangzott a prédikáció. Füreden a sírt nem fizetett sírásók ásták. Gazdáknak a napszámosaik, a szegénveknek pedig a sorstársaik fogtak össze ilyenkor. A sírásást végzők engedték le a koporsót és hantolták el. Ezért a munkáért fizettek a hozzátartozók. A temetkezés rendjét a soros temetkezés jellemezte. Általában a kurátor mondta meg, a temető mely részén lehet a sírt megásni. A közvetlen hozzátartozók igyekeztek egymás mellé kerülni, azonban legfeljebb a házastársak, szülők, nagyszülők vagy a testvérek kerültek egymás közelébe. Létezett a padmalyos temetkezés is, a „botba temetés". „Aki előbb elhalt, az került a botba, a következő már középre." Ez volt itt a legrégibb temetkezési mód. Közös sírba szinte kizárólag a házastársakat temették. A nagybirtokos ga/dak kriptát csináltattak, ahol több generáció tagjai is végső nyughelyet találhattak. A sírra ideiglenesen került csak a fából készült sírjel. Ezt legrövidebb időn belül kősírjelre cserélték ki, ha megtehették. Reformátusoknál többnyire szomorú fűzzel, csillaggal ékesített, míg római katolikusoknál kereszttel ellátott sírkövet állítottak. A régi temető sírjai, továbbá a temetőben lévő régi sírok rokonsági foltok egykori meglétéről tanúskodnak, jelezve annak a tudatnak egykori meglétét, amely az élők és a holtak összetartozását vallotta és hitte, s ez a jelenség Európa-szerte általános volt. A gyermekeket fehérben temették el és külön sírba. A csecsemőt fiatalok vitték ki a temetőbe, többnyire fogantyús koporsóban. Mellükön ilyenkor fehér szalagot kötöttek keresztbe. Ezeket a vivőket a család hívta meg. Amikor fiatal lány volt a halott vagy legény, akkor menyasszonyi ruhában, illetve vőlegényi ruhában temették el. Ehhez kapcsolódóan egyéb szokást már nem gyakoroltak, pedig ez az ún. halott lakodalma 1900 körül még általános volt a térségben, a Balaton melléke távolabbi részein pedig az 1930-as években enyészett el.

112 Az öngyilkosokat - számuk nem volt sok - csak a temető árkába vagy a temető szélébe temették el mindkét felekezetnél. A régi sírokba, „elaggott sírokba", ha az alant nyugvónak hozzátartozója nem volt, újratemettek. Akinek volt még hozzátartozója, ott a családból vagy a rokonságból való kerülhetett az ilyen sírba. Vizsgált korszakunkban a temetés záró mozzanata, a halotti tor már csak szórványosan fordult elő. Ahol még tartottak, ott is már csak a közvetlen hozzátartozókat hívták meg rá. Az elhunytakról a református családokban a II. világháborúig csak a sírra vitt egy-egy csokor virággal vagy koszorúval emlékeztek meg. Nem volt igazi temetőkultusz.