Balatonfüred és Balatonarács története - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 14. (Veszprém, 1999)

VII. Életmód, hagyományos népi kultúra Füreden (S. Lackovits Emőke)

megkelt, akkor liszttel feldúsították és dagasztani kezdték, langyos sós vízzel lágyítva a tésztát. Az anya vagy a nagyanya odaállt a leánygyermek mellé és irányította munkáját. Ügyelni kellett a víz és a liszt arányára. A Szabó lányoknak pl. azt mondta édesanyjuk, ha sok volt a víz: „szamár hordta a vizet, szúnyog a lisztet." Amikor a tészta elvált a kéztől és a teknő falától, jó volt. Ekkor kenyérruhával kibélelt szakajtókba szakították ki a kenyereket, s letakarták őket, az ágyak tetejére téve, hogy melegen legyenek. Amikor keltek a kenyerek, „megeregették őket", azaz a takaróruhát meglazították, kissé kitakarva a tésztát, hogy legyen helye „növekedni". Amíg kelt a tészta, befűtötték a kemencét. Alulra kerültek a 40-50 cm hosszúságú „vánkosfák", amelyekből keretet csináltak, közepére szőlővenyigét, szalmapuslit és papírt tettek. Ezt begyújtották. Addig rakták a fát, amíg be tudtak nyúlni. A megrakott kemence egyszerre égett le. A parazsat elterítették a kemence alján, s addig hagyták itt, amíg „hamvadós" lett. Ekkor a parázshúzásnál is alkalmazott szénvonóval (szénvonyó) a kemence szája elé vagy egyik oldalára húzták a hamut, majd a nedves „peméttel" (hosszú rúdra dróttal felerősített kukoricafosztás) kipemetelték. A kemence megfelelő hőmérsékletéről úgy győződtek meg, hogy egy darab tésztából lángos nagyságút lapátra téve betettek. Amennyiben jól sült, bevethetők voltak a kenyerek, de ha nem, akkor egy venyigecsomóval „meglangaltatták" még a kemencét, hogy a szükséges forróságot elérje. Az ilyenkor megsült lángost feldarabolták, zsírral, fokhagymával, tejföllel megkenték és elfogyasztották. A forró kemence nyitott ajtajához támasztották a sütőlapátot, rátették a szakajtóból kivett kenyértésztát, tetejét kis tálból kevés vízzel „megmosdatták" és bevetették. Akkor volt jó hőmérsékletű a kemence, ha a fenekét egy darab fával meghúzták és az szikrát vetett. Két óra alatt sültek meg a kenyerek. A kikapart kenyér tésztából pompost sütöttek, amelyet mindig a kemence szájához közel tettek be és először vették ki. A kisült és kihűlt kenyereket a kamrában lévő kenyértartó polcokon, az ún. kenyértartó rácson tárolták. Volt olyan hely, ahol a szellős pincegádorban elhelyezett kenyértartó rácsra tették a kenyereket. Lényeges volt, hogy jól szellőzzön és semmiféle állat ne férjen hozzá. így egy hétig eltartható volt. Előfordult, hogy a lángost nem a kemencében, hanem a kemence szája elé kihúzott parázson sütötték meg, fokhagymával, szalonnával vagy zsírral megkenték és azonnal fogyasztották. A gyermekek kedvenc csemegéje volt. Református családokban általában nem tettek keresztet a kenyérre, csak katolikusoknál. A mindennapi tevékenység része volt a mosogatás, a főző- és tárolóedények, teknők, melencék, fa- és fémeszközök megtisztítása, tisztán tartása. A zsíros edényeket először forró vízben mosták el, ami azután ment a moslékba, értékes tápanyagokat tartalmazva a disznók számára. Szappanfőzéskor az edény alján lerakódott a „színe", azaz a lúgköves szappanalja, amit kimerítettek, rossz edényekben tároltak és az edények második elmosásához használták. Szép, fényes lett tőle az edény. Napi elfoglaltságot igényelt egész esztendőn át az aprójószág és a sertések gondozása. A baromfit maguk keltették a gazdasszonyok. Fűzfa vékába szalmát tettek, erre a tojásokat, rá a kotlót. Sok esetben fűzfából kötött borítót is tettek az állatra, nehogy elhagyja a fészket. Ügyeltek arra, hogy fias tojások kerüljenek a kotló alá, ezért „meglámpázták" őket, azaz a fény felé tartva megvizsgálták. Az apró szárnyasok meleget és különös gondoskodást igényeltek, különösen a liba s a pulyka. A szárnyasokkal való foglalatosság „a házi gazdasszony legnevezetesebb foglalatosságai közé" tartozott.

39 Libáknak, kacsáknak árpa-, majd kukoricadarás csalánt, a pulykáknak pedig kukorica- és