Balatonfüred és Balatonarács története - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 14. (Veszprém, 1999)

VII. Életmód, hagyományos népi kultúra Füreden (S. Lackovits Emőke)

árpadarával kevert aludttejbe tett csalánt adtak. Ahogy növekedtek az apró állatok, úgy került táplálkozásukban túlsúlyba a friss fű. Különösen a libák esetében, amelyeket a gyermekleányok a Csiten nevű határrészen legeltettek. Szemestakarmányból kukoricát adtak a baromfinak. Ősszel kezdték tömni a kacsákat, libákat, pulykákat. Királyoknál pl. a két tyűkól között volt egy bádogtetővel fedett rész, ide tették a hízó állatokat, amelyeket a földre terített vastagabb ruhára ülve, beáztatott kukoricával tömtek, amíg felhizlalták. A pulykákat kukoricadarával hizlalták. A műveletet kézzel végezték. A disznókat ugyan nyáron kiengedték a csordára, de mellette etetni is kellett őket. A moslékot vödörben vagy kétfülű faedényben keverték. A mosogatólébe nyáron csalánt, szecskavágóval összevágott répalevelet, levágott szőlőlevelet (tetejezés után), árpadarát, korpát adtak. Ősszel főtt krumplival kevert árpadarát vagy korpát. Télen pedig reszelt répát kifőzött, megrostált szőlőtörköllyel és korpával, leszecskázott és leforrázott lucernát forró krumplival vagy főtt, reszelt répával keverve. A hízó őrölt, forrázott kukoricadarát kapott répával vagy krumplival, amely az emésztését is javította. A kijáró, fiatal állatokat árpával csalogatták, majd este újra szakajtóval mentek eléjük, amíg meg nem szokták a rendet. Ez a szoktatás a gyermekek feladata volt. Egyes családokban - így Szabóéknál is - az asszonyok gondozták az elválasztott kisborjút is. Megdarált cukorborsót és kukoricadarát összekevertek, ezt leforrázták, majd amikor kihűlt, a borjú szájába rakták. Közben a kifejt tejből is kapott az állat, azonban ebből mindig kevesebbet, hogy rászokjon a szilárd táplálékra. (Amikor a juhásztól az ikerbárányok egyikét ők megkapták, tányérba öntött tehéntejjel nevelték fel.) Az állattartással és a táplálkozással egyaránt kapcsolatos a fejés és a tejfeldolgozás. Este, reggel fejtek, a tej egy részét a Győrffy-féle kávéháznak, valamint családoknak adták el, házhoz szállítva. Tejcsarnok nem volt. A tej másik részét a család használta el. Cserépköcsögökbe öntötték és aludttejként fogyasztották el kenyérrel. Túrót is készítettek belőle. Az aludttej tetejéről egy csuporba leszedték a tejfölt, majd a köcsögöt langyos helyre állították, többnyire a tűzhely tetejére, ahol „megaggott" és a savó kicsapódott. Ekkor egy nagy tál fölött a háromszögletű, vászon túrószacskóba öntötték, amikor is a benne lévő savó kicsorgott. Utóbbit szívesen megitták, de rétestészta dagasztására ugyancsak felhasználták. A savómentes túrót két lesúrolt deszka közé tették és egy súllyal lenyomtatták. A tejfölből cserépköpülőben - korszerűbb háztartásokban pedig tekerőszerkezettel ellátott üvegköpülőben - kissé meglangyosítva az alapanyagot, vajat köpültek. Ez volt az írós vaj. Az írót leöntötték róla, a vajat pedig hideg vízbe tették. Az írót megitták, a vajat kenyérre kenve megették vagy süteményben használták el. Volt olyan hely is, ahol viszont eladták. A gyümölcsösök termésének felhasználása, a gyümölcsök hasznosítása összetett munkát jelentett egy-egy család nőtagjai számára. Az egyes gyümölcsfajták érési idejét ismerve szedték le a gyümölcsöket, bő termés esetén a szomszédok segítségét is igénybe véve, akiknek gyümölccsel fizettek munkájukért. A gyümölcs egy része piaci árusításra került, másik részéből pedig a család számára lekvárt főztek (szilva, barack), nagyobb részét (alma, körte, szilva, cseresznye, meggy) viszont aszalták. Az utóbbi tartósítási mód még vizsgált korszakunkban is a legkedveltebbnek mondható az egész Balaton-felvidéken. A lekvárnak a közvetlen táplálkozásban elenyésző szerep jutott, elsősorban tésztákhoz (kelt tészták, rétes) használták fel. Az almát, körtét aszalás előtt vékonyabb szeletekre vágták és egysorosán tepsiben helyezték el. A cseresznyét, meggyet és a szilvát magosán aszalták. A művelet három részből állt. Először előkészítették a gyümölcsöt, majd bádogtepsibe papírra