Balatonfüred és Balatonarács története - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 14. (Veszprém, 1999)

VII. Életmód, hagyományos népi kultúra Füreden (S. Lackovits Emőke)

tojásért és a tollért tartották. A két utóbbi állatfajta nevelése, gondozása női munka volt. Közös munkaként a disznóölést végezték csak. Tehetősnek számító gazdaságban egy pár lovat, 2-3 tehenet, 2-3 növendéket, 3-4 hízót s anyadisznót tartottak, szárnyasokból pedig csirkét-tyúkot, libát, kacsát, pulykát. Tinó tartása is előfordult a jelentősebb gazdaságokban. Elsősorban eladásra szánták őket, így pl. Királv Pálék Somogyba vitték tinóikat, ahol értékesítették őket. A nagyállatok etetése télen és nyáron különbözött egymástól. A nyári hónapok a tavasz végétől az ősz elejéig gazdagabbak voltak az állatok takarmányozását illetően is, mint a téliek. Télen törekkel kevert répát, kukoricaszárat etettek a lovakkal, marhákkal. A répát, kukoricát kézi hajtású répavágóval, szecskavágóval aprították fel. (Tolnayéknak villanyhajtású szecskavágé)juk is volt.) Ezt a munkát a nagyobb fiúgyermekekre is rábízták. A répával és darával kevert búzapelyvával ugyancsak a lovakat abrakoltatták (az istállóban lévő beton keverőkádban elegyítették a jól felszerelt gazdaságokban). 1,5-2 liternyi kukorica- és árpadara ugyancsak került a takarmányba. 1945 után a törekes-répás, kukoricaszáras-répás keveréket melasszal is meglocsolták, sőt darát is tettek rá (nyolcas lisztet). A reggeli és az esti etetésre szánt mennyiséget előre bekeverték. Kizárólag takarmányozásra használták a kerékrépát. A takarmányrépa törekkel kevert levele ugyancsak jó tápláléka volt a marháknak. Ősszel, tavasszal, nyáron volt elegendő zöldtakarmány: lucerna, lóhere, csalamádé, zölden levágott köles, baltacin. Utóbbit elsősorban a lovak kedvelték. Nekik szemestakarmány, zab is kijárt. Évente egyszer levitték őket Diósba úsztatni. Király Pál minden vasárnap megúsztatta itt a lovait. Szénát is etettek a jószággal, különösen tél végén, kora tavasszal, a kinti munkák kezdete előtt, hogy a jobb takarmánnyal nagyobb erőre kapjanak. Szent György-naptól Szent Mihály-napig a szarvasmarhákat és a sertéseket a legelőre hajtották. így az istállóbeli takarmányozás mellett friss zöldhöz is hozzájutottak. A kijáró állatok őrzői és gondozói a pásztorok: a tehenes (gulyás) és a kanász voltak. A marhákat a pásztorház mellett gyülekeztették, s innen hajtották ki a Nagymezőre vagy a Belső-erdőre. A disznók legelője a pásztorházon túl volt. A tehenest és a kanászt a község fizette. Egész éven át tartották őket, mert az apaállatok gondozása is feladataik közé tartozott. Lakásuk a „fehér templom" (református templom) mögötti pásztorházban volt, a dombon, ahová a tűzoltószertár mellett lehetett feljutni. Ugyanitt állt az apaállatok istállója is. E kialkudott bérért dolgozó pásztorok csupán tavasztól őszig legeltettek, naponként ki- és hazahajtva az állatokat. Télen munkájuk az apaállatok gondozásában merült ki (etetés, itatás, almolás, fedeztetés). Fizetségüket az állatok száma alapján kapták pénzben és naturáliákban (termények, tejhaszon, bor), de nekik kellett gondoskodni az apaállatok takarmányozásáról is. A II. világháború után egy ideig kecskepásztort is fogadott a közösség, mert a szegényebb emberek kecskét tartottak, s ezek is kijáró állatok voltak. A nagygazdák külön is legeltettek marhákat. Ezeket bízták őrzőgyerekekre vagy saját fiaikra. Tavasszal bőségben volt a legelő, s voltak olyan állatok, amelyeket nem engedtek átmenetileg a közös csordára (igások, jól tejelők), hogy jól feltáplálják őket. Az állatok gondozásához tartozott tisztán tartásuk s a testi épségük megőrzése. A marhákat, lovakat rendszeresen kefélték, a lovakat csutakolták, a marhák farkát kimosták, a fejősteheneknek a tőgyét mosták meg. Alájuk tiszta almot tettek rendszeresen. A lovakat nyolchetenként vitték a kovácshoz vasaltatni. Amikor meglazult a patkó, megnőtt a körme az állatnak, vitték. „Kutya nehéz munka volt, mire a négy lába meg-