Balatonfüred és Balatonarács története - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 14. (Veszprém, 1999)

VII. Életmód, hagyományos népi kultúra Füreden (S. Lackovits Emőke)

tuk trágya. Naponta kaptak friss almot, de nem cserélték ki az egészet, csupáncsak az elhasználódottat pótolták. Alomnak szalmát használtak, amit az udvaron lévő szalmakazalból húztak ki. A szegényebb gazdák sással almoltak. Ezt bárki kaszálhatott magának a Balaton-parton. Az istállóból tragaccsal hordták ki a trágyát. Az egy méternél kisebb szőlőben trágyahordó cserényről trágyáztak, amit ketten vittek. Általában úgy tervezték, hogy évente mindig más-más földdarabot trágyázzanak meg, ígv meghatározott időközönként minden növényféleség termőhelye sorra kerülhetett. Szőlőnél ügyelni kellett arra, hogy ne legyen túlérett a trágya, mert az nem volt jó a növényeknek. Egyébként márciusban végezték a trágyázást. Egy helyre öntötték le a cserényből, s villával igazították el, terítették szét, majd a pirkált földet ráhúzták, hogy ki ne száradjon. A rakományföldeket is legalább ötévenként megtrágyázták. Ide szekérrel hordták ki a trágyát, elteregették, majd beszántották. Többnyire ősszel végezték ezt a munkát. Ezért voltak jól termők a rakományföldek, s ezért került sor kb. ötesztendönként ide történő gabonavetésre is. Az erdőmunkák és a nádaratás ugyancsak férfimunka volt, csupán szükség diktálta helyzetben vettek részt benne nők is. Az erdővel kapcsolatos munkák a tavaszi, az őszi és a téli időszakhoz kötődtek. Egyik legfontosabb erdőmunka a tisztítás volt. Ennek során ollózással (nyesés) és tüskekivágással az erdőt a gyomfától, bozóttól megszabadították. A tüskét azután villával szedték ki és kertkerítésnek használták fel, de a temetőket is körülkerítették vele. Ez veit a tüskegyepű. A fakivágás az erdőrendezők által készített üzemterv alapján történt. Az erdőmunkák másik legfontosabbikát a felújítás jelentette. Ennek keretében makkot szedtek és makkot raktak el, valamint csemetét ültettek. Az erdőben végzendő munkák jelentős részére a gazdák napszámosokat fogadtak. Munkájukért fával fizettek nekik, a Káptalani Erdővételi Érdekeltségnél pedig a nyilas osztással kijelölt területeken levágott famennyiséget elárverezték, s ebből fizették ki a napszámosokat. A tűzifát kocsival hordták haza. Felvágása a legények, vagy ahol volt, a gazdasági cseléd feladatai közé tartozott. A tűzifa behordását, a tűzhelyhez készítését már gyermekekre bízták. Száraz hidegben, amikor „beállt", azaz befagyott a Balaton, következett a nádaratás művelete. A nádat minden esztendőben le kellett vágni, mert elöregedett. A nádvágáshoz tolókaszát használtak, amit a sima jégen - lábukon a csúszást megakadályozó jégpatkóval - toltak, s a leraratott nád erre dűlt rá. Innen szedték ki, s 5-10 szál meghajlított náddal kévébe kötözték. Volt, aki a nádkévék összekötésére drótot használt. Á kész nádkévéket a jégre fektették le, majd 2-3 kévénként hordták ki a partra. Erre a célra egv 1,5 m hosszúságú, hegyes karó szolgált, amelyre felszúrták a 2-3 kévét és vállra véve kivitték a partra, ahol gúlába rakták. Innen szállították azután haza. Egyesek lakóépületek fedésére, a tehetősebbek pedig csak melléképületek héjazataként használták fel. Aki jelentős mennyiségű náddal rendelkezett, értékesítette is. Az északi part jó minőségű nádja keresett cikk volt a déli oldalon. A nádazást szakemberekkel végeztették. Füreden két nádazó is dolgozott, az egyik Tihanyból járt át. Utóbbiról említették, hogy drágább volt, de megbízható, alapos munkát végzett. A nád aratásához szükséges tolókaszával nem rendelkezett mindenki. Ilyenkor gyalázkát (nádarató sarló) használtak, amivel lassabban lehetett dolgozni. Gyalázkát al-