Bél Mátyás: Veszprém megye leírása - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 6. (Veszprém, 1989)
ÁLTALÁNOS RÉSZ: ELSŐ, TERMÉSZETRAJZI FEJEZET
XL § Állattartás A vidékek különbözőségéhez mérten változatos az állattartásra fordított gond és annak előrehaladása is. A szilaj nyájak és a kezesebbek az alsó mezőkön legelnek; emitt marhagulyák, amott ménesek találhatók. A felsőbb részeken és az erdőkben az állattartás csupán a gazdálkodás mindenkori szükségletének fedezésére szolgál. Különben a jószág mindenütt eredeti formájú és természetű. Bivalyban sem volna hiány, ha nevelnének. Megemlítjük szerte a Bakonyi erdőkben alkalmas helyeken épített téli istállókat is. Ezekben táplálják a szarvasmarhát a növendékkel együtt egész télen át, míg újból a tavaszi legelőre lehet hajtani őket. Ugyanez történik ajuhnyájakkal is. Ám az ilyen tartásmód veszedelmet szokott hozni a jószágra a farkasok hordái miatt, amelyek csapatosan kóborolnak, s nagy károkat okozó pusztításokat idéznek elő a jószágban, hacsak nem hiányoznak, akik gonddal őrzik azokat és megvédik az ilyen istállókat. A juhok mindkét fajtájának, magyarnak és németnek, egyaránt kedvez a vidék. Sertést — fehéret 110 — nagy sokaságban, de kevés haszonnal tartanak, mert többet fogyasztanak el, mint amennyi jövedelmet vissza tudnak szolgáltatni, hacsak az erdő gyümölcse, a makktermés, néhanapján a disznók sokaságának meg nem felel. Ugyanis odahajtják azokat a téli hónapokban hulló makkal való hizlalásra; hasonló szokás szerint kint az erdőben ólban tartják őket, míg csak a földesúri házakhoz levágásra nem hajtják őket. Amint pedig a disznóhús, a szalonna, sonka és más ilyen készítmények körülbelül fő ételei a népnek, könnyen csipkelődő veszprémi embereknél - hogy gúnyolódjanak azokon, kiknek mintegy erdei fák termik a húst - helyet nyert az a csípős mondás: olyanok ők, akikre ujjal mutogatnak, mert marhahús helyett disznóhús tölti meg tányérjaikat. XII. § A vadak bősége A vadak mennyisége - amint másutt - itt is eltér azoktól az időkétől, melyekben egykor híres volt. A szarvasoknak és őzeknek alig valami szerény vadászata folyik. Azt mondják a lakosok, hogy az 1726. év havas telén sok elpusztult belőlük, mert a parasztok különbségtétel nélkül elejtették őket, midőn az összesűrűsödött, magas hóba a botladozó léptekkel bolyongó, szerencsétlen szarvasok és dámvadak hasukig süllyedtek. Egyébként nem mondja rosszul a Hungária suis cum regibus compendio data szerzője 92 : „Ennek a földnek sok viruló lakóhelye között mérhetetlen mennyiségű mindenféle madár nyüzsög, köztük igen értékesek, és számtalan vad, mind olyanok, amelyek más népeknél is közönségesek, mind egyedi fajúak. Ide tartoznak a nyirfajdok és a fácánok,
