Bél Mátyás: Veszprém megye leírása - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 6. (Veszprém, 1989)

Harmadik alfejezet: Az alsó járásról - Harmadik szakasz: E járás falvairól

eresztette karmait a hal húsába, a szárnyas nem tudta azokat kiszabadítani. Most hosszas birkózás kezdődött, s a madár hiába csapkodott szárnyaival, hogy újra felemelkedhessek. Végre is a sebesült hal a mélybe húzta és eltűnt szem elől. A partlakók szerint ilyesmi gyakrabban előfordul... Egyébként előfordult, hogy még túzok és más erdei vad is súlyos sérülést szenvedett a sasok karmaitól.* Vált. a 277. sz. kéziratból: őzekben már nagyobb szaporaság van, főleg a vizenyős területeken. Mi magunk, mikor Festetics Kristóf csurgói uradalmában tartózkodtunk, valahányszor kedvtelésből kimentünk vadászni, mindannyiszor vagy őzet vagy nyulat ejtettünk zsákmányul. Fogoly nincs sok, de fácán és fajdtyűk gyakoribb. Vannak, akik — állításuk szerint — hiúzt és medvét is láttak. VIII. §. Halak bősége; ezek fogásának módjai. Ennyi vízfolyással és állóvízzel öntözött tájék természetesen halakban is bővelkedik, de a lakosság szegény és szűkösen él; ezért, nem telvén öreghálóra, csak kisebb szerszámokkal, borítókkal vagy varsákkal halásznak és főleg csíkot s apró fehérhalakat fognak, melyekből nagyobb tömeget sehol sem lehet megfigyelni. Télvíz idején bizonyosan mindennapi eledele kerül belőle a falusi népnek. Akiknek módjukban van gyalommal is halászni, azok csukát, compót és más halakat is foghatnak. A húzóhálónak egyik szárnyát ugyanis a parthoz erősítik, a másikat ladikkal viszik befelé és a mély vízben eleresztvén, egy kör bekerítése után újra a kiindulási partrészen húzzák ki, a zsákmányul ejtett halakkal. Akik pedig nem alkalmazhatják ezt a halászó módszert, azok ivás idején a csukát főleg szigonnyal végzik ki. Ezek a Neptunussal vetélkedők ugyanis csónakokkal járják körül a parti vizeket és ahol a nádat mozogni látják, oda teljes erővel bevágják a szigonyt és az átszúrt halat kiemelik. Télen, amikor a vizet jégpáncél borítja, ugyanígy dolgoznak karókkal. Mintegy ablakot vágva a jégen, a szabadabb levegőt áhító halakat odacsalják és hegyes dárdát beléjük verve, ejtik őket zsákmányul. De a halászatnak ez a módja részint csak a szegény embereké, részint azoké, akik kedvtelésből űzik. Némelyek sötét éjjel is gyakorolják, úgy hogy a lékhez vitt fáklyával csalják oda a halakat és ahogy mondottuk, úgy bánnak el velük. Egészen más módszere van a jég alatti halászatnak a Balatonon. Itt ugyanis azok a földesurak, akiknek birtokai a tóig leérnek, bizonyos halászó területekre osztották fel maguk között a partjukkal határos vizeket. Itt mind* BÉL elbeszéléséhez hasonlóan írja le LovASSY SÁNDOR a halászó sas (Pandion haliaetus) zsákmányra csapását a Balatonon „Ragadozó madárélet a Balatonon" c. tanulmányában (Balatoni Kalauz, 1925). Másik neves keszthelyi ornithológusunk, KELLER OSZKÁR ígiy ír a halászsasról vagy ráróról {Pandion hal.) 1934-ben megjelent tanulmányában (Ritkább és érdekesebb madarak Keszthely körny.): „Többször láttam ezt a nemes megjelenésű sast a Balaton víztükre fölött alacsonyan, lassú szárnycsapásokkal tova röpülni, majd villámgyorsan alámerülni. Ilyenkor karmai között mindig nagyobb hallal emelkedett ki a hullámok közül s azt a közeli nagyobb fák valamelyikén fogyasztotta el."