Tanulmányok Veszprém megye múltjából - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 3. (Veszprém, 1984)
Németh István: Az Ajkai Üveggyár alapításának története Neumann Bernáttól a Kossuch cégig
soproni kamarához tartozó Veszprém megye 1891-től a győri kamarához tartozott. Az 1884-es ipartörvény 149. §-a szerint az ipartársulatok tagjai közé a segédek és gyári munkások is felvehetők voltak. Az üveggyáriaknak ehhez azonban segédlevél, illetve mestervizsga kellett volna, amivel nem rendelkezhettek, mivel az általuk gyakorolt mesterség nem volt még képesítéshez kötve. Annál nagyobb lett a szerepük a 19. század második felében a hutáktól elkülönült, vagy tőlük függetlenül létesített üvegcsiszoló műintézetekben dolgozó munkásoknak, akik egy külön üvegesipart hoztak létre. A bejegyzett iparos azonban itt is a tulajdonos volt, aki a vállalkozást létrehozta — akár az üveghutáknál —, és szerzett vagyont szakképzett segédei munkájából. Amíg azonban ezekben a csiszoldákban a segédek egységesen léphettek fel egymás érdekeinek védelmében a tulajdonosokkal szemben, addig az üveghutákban és gyárakban semminemű szervezkedést nem tűrtek meg a gyárosok, még a törvényesen engedélyezett szövetkezést sem. A világtól elzárt telepeken erre amúgy is ritkán került sor, de ha mégis, akkor a legradikálisabb megoldást, az elbocsátást alkalmazták a „felbujtókkal" szemben, akik nem ritkán a külföldről hozatott szakmunkások közül kerültek ki. 171 ' Különbözött a múltban az üvegcsinálók és az üvegesek életmódja is, amiben mindig a munkakörülmények voltak a meghatározók. Az üvegcsinálót a telephez, a hutához kötötte a mesterség, míg az üveges — faluhelyen még ötven évvel ezelőtt is — a hátán egy faládában vitte az ablakozáshoz szükséges üveget. Uvegesmühelyek, boltok, csak a nagyobb városokban voltak, míg a csiszolók műintézetei főleg Budapesten működtek. Az üveggyárakban dolgozó köszörűsöket, csiszolókat ugyancsak a telephez kötötte a szakma, sorsuk mégis sokkal jobb volt az üvegfúvókénál, mivel mentesültek a folyamatos munkától és az éjjelezéstől. A köszörűs- és a csiszolómesterség sem volt annyira elhatárolva a gyárakban, amint arra az Ajkán készült cikkekből következtetni lehet. Voltak a csiszoláshoz magas fokon értő szakemberek már Neumann korában is. A jelentések szerint a köszörűsök tíz órát dolgoztak naponta, míg a napszámosok 12 órát. Közülük kerültek ki a fűtők, akik folyamatos munkában, éjjel-nappal, illetve vasárnap is dolgoztak, amiért kétszeres díjazást követeltek. Az üvegcsinálók minden másnap 16 órán át dolgoztak egész éven át, kivéve a néhány ünnepet. Munkájuk azonban nem annyira a hosszú munkaidő, hanem a gyakori éjjelezés miatt volt fárasztóbb a csiszolókénál, amihez járult a füst és gáz, ami a huta levegőjét szennyezte. Mivel az üvegolvasztásra szükséges idő Neumann korában még 28— 32 óra között váltakozott, gyakorlatilag minden második nap szabad volt számukra. Ezt azonban mégsem tudták kihasználni a bizonytalan munkakezdési idő, vagyis az olvasztás elhúzódásából keletkező késések miatt.
