Tanulmányok Veszprém megye múltjából - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 3. (Veszprém, 1984)

Németh István: Az Ajkai Üveggyár alapításának története Neumann Bernáttól a Kossuch cégig

körébe utalja. Ez a bizottság készíti el az alapszabályzatot, amelyben meg kell határozni: ,,a) mily pénzekből és járulékokból alakítandó a segélypénztár; b) mely esetekben van a segédnek igénye segélyre; c) mi a segély legnagyobb mérve, a melyre a segédnek igénye van." — A 143. §. szerint a segédektől levont összeg a heti kereset 3% -át nem haladhatta meg. Az iparos (gyáros) segédei után, a segéd járulékának harmadrészével járult a pénztári alaphoz. A pénztár kezelésében a segédek és az iparosok egyenlő arányban vehettek részt az ipartestületi elnök vezetésével. Az alapszabályt a földművelés- és kereskedelemügyi miniszter hagyta jóvá. A segélypénztárak ellenőrzését a miniszter az első fokú iparhatóságokra bízta: ,, . . . amely azt — mondjuk, más úton való elfoglaltsága miatt — csak nagyon lazán teljesítette. Az eddigi betegsegélyzö pénztárak szervezésére és kezelésére csak kevés helyen volt a munkásoknak tényleges befolyása. Alapszabályszerüleg létezett ugyan némi befolyásuk, az életben azonban vajmi csekély volt ez a befolyás."

133 Ez a befolyás azonban nem a gyárosok miatt volt kevés, hanem a munkások igen alacsony műveltségi foka miatt, akik ennélfogva képtelenek voltak az önrendelkezési jog mibenlétének megértésére — így ennek gyakorlására is. Tény viszont, hogy ennek az állapotnak a fenntartására mindent elkövettek az üveggyárosok már csak azzal is, hogy nem törekedtek ennek megváltoztatására. Eleven példája ennek, hogy a létező 42 üveggyár közül csak hat (Hámor, Katalinhuta, Ivanopolje, Párád, OjAntalvölgy és Zlatnó) tartott fenn iskolát, míg kettő (Feketeerdő és Szamotercs) hozzájárulást fizetett az iskola fenntartásához. Hozzájárulást fizetett az ajkai üveggyár is, de mivel lakott helyen — nem erdei telepen — működött, a statisztika nem vonatkozik rá. Az 1884. évi ipartörvény 142. §-ában javasolt önsegélyző pénztárak gyakorlati megvalósítása tehát nem hozta meg a kívánt eredményt. Az okot a monográfus fentebb idézett megállapításában kell keresnünk, vagyis az elsőfokú iparhatóság laza ellenőrzésében. De hogy miért volt ilyen, az a hatóságoknak az ipar védelme érdekében vallott álláspontjának a következménye — a tanonckérdésben is. Ennek az álláspontnak köszönhető az a szomorú statisztika is, amit a monográfus az üveggyári munkások szociális ellátásáról készített: „Mindössze tehát csak 16 üveggyárban volt eddig gondoskodva a munkásról betegség esetében, 26 gyárban pedig épenséggel semmi gondoskodás nem történt. A 16 gyár közül három csak a gyógykezelésről gondoskodott de gyógyszerekről nem, 13 gyógykezelést és gyógyszereket is nyújtott és csak három adott 30—60 kr. napisegélyt is. A munkások családtagjairól betegség esetében szintén nem volt gondoskodva, és csak két gyárban részesültek ezek is gyógykezelésben és gyógyszerekben. Végre halálozás esetében csak egy